Siker

Az utóbbi időben sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon mit is jelent az, hogy „siker”, és min múlik az, hogy valaki sikeres legyen. Nos, arra jutottam, hogy a siker valami olyasmit jelent, hogy elértél valamit ami alapján megnőtt az „értéked”. Ám az, hogy milyen minőségű az amit elértél, az már egy kicsit bonyolultabb kérdés… Hiszen kiértékelés kérdése (szubjektív). Ugye valakinek az a fontos, hogy hűséges legyen, valakinek meg az, hogy minél több nőt tudjon ágyba vinni, azaz a „siker” csak egy absztrakt fogalom ami mögé a tartalmat az vetíti aki kiértékeli a helyzetet. Induljunk ki tehát abból, hogy „elérni valami olyat amitől megnő valakinek az értéke”, megnő az értéke ugye ebben az esetben azt jelenti, hogy vagy új képességekre tesz szert, vagy megbecsültebbé válik, vagy mindkettő. Ez alapján úgy gondolom a sikernek alapvetően két oldala van: az egyik az, hogy az egyén képes legyen egyénileg többé válni, jó esetben elérni a céljait, ez a perszonális azaz személyes siker. A másik pedig, hogy az egyén mások szemében többé váljon, azaz elérjen egy bizonyos szintű presztizst, a többiek elismerését, ez az interperszonális azaz a közösségi/kapcsolati siker. Ugye, ha megnézzük a két típusú siker egyszerre hat egymásra, ám alapjaiban mégis különbözik. A személyes siker sokkal inkabb a befektetett optimális mértékű energiára és a hatékony gondolkodásra azaz az eszközkészlet bővülésre és annak alkalmazására épül. Még a közösségi siker, sokkal inkább látszat és politikai alapú, azaz itt nem a befektett energia és gondolkodás hatékonysága a mérvadó, hanem az, hogy a többiek szemében, hogyan jelensz meg, milyen képet vetítesz magadról. Persze, a két siker bár nem feltétlenül oka egymásnak, jó részben azért korrelálnak egymással. Azaz, attól még, hogy nagyon jól megtanultál egy csomó mindent, és, hogy nagyon jól és hatékonyan tudod ezeket alkalmazni, még nem biztos, hogy kivívod mások megbecsülését. Gondoljunk itt például egy „kockára”, aki bár lehet nagyon okos, szociálisan könnyen lehet alulfejlett (IQ). Vagy gondoljunk egy empatikus és szociálisan aktív valakire, aki bár lehet nagyon kedvelt, gondolkodásában és ismereteiben még bőven lehet „korlátozott” (EQ).

Tehát felmerül a kérdés: Mitől lesz valaki igazán sikeres?

Nyílván, a két típusú siker, a perszonális és az interperszonális siker találkozásánál. Azaz akkor, amikor már valaki elsajátította a megfelelő eszközkészletet ahhoz, hogy valamennyire tisztán tudjon gondolkodni, és hajlandó energiát is áldozni abba/törekedni rá, hogy így is tegyen. Plusz, amikor már valaki rendelkezik másoktól származó kellő támogatottsággal, és/vagy képes másokat meggyőzni a különlegességéről, azaz képes felnagyítani és minőségi termékként „eladni” önmagát vagy azt, amin keresztül képviseli önmagát, és törekszik is rá, hogy így tegyen (pl.: vezető a cégét/embereit/termékét, vagy tudós a könyvét/tudományterületét/iskoláját). Azaz egyszerűen fogalmazva az tud igazán sikeres lenni, aki rendelkezik az eszközkészlettel/képességekkel (tudással), megnyerő és bizalomgerjesztő tud lenni mások szemében (szociális), és energiát is fektet abba, hogy fejlődjön mind perszonális mind interperszonális szinten (törekvés).

Jó, de akkor pontosan, mit kell csinálni ahhoz, hogy valaki sikeres legyen?

Erre nyílván nincs tökéletes recept, és a stratégia hatékonysága nagyban függ az egyéni háttértől és a kultúrától, amiben érvényesülni szeretnénk. Ám, néhány általános szabályszerűség, mechanizmus ismerete sokat segíthet.

Mivel ez csak egy cikk, és a téma nagyon kiterjedt, megpróbálom leegyszerűsíteni az általam ismert trükköket, és röviden összefoglalni mit is tanultam az évek során.

Hálózatok

- Fel kell fogni, hogy emberek vagyunk, és életünket hálózatokban éljük, mind a tudásunkat és mind a személyiségünket, legnagyobb részt mások hatása révén alakítottuk ki. Bár elvonulhatunk a többiektől, minden kulturális termék valaki mástól származik, azaz amikor magányosan „fogyasztunk” valamit, akkor közvetetten valaki más így is-úgyis hat ránk. Azaz érdemes megbékélni másokkal, mert ha folyamatosan azon stresszelünk, hogy nem akarunk másra hasonlítani, mert „egyéniségek” vagyunk, akkor az emberi létünkkel megyünk szembe, és csak ártunk magunknak. Helyette inkább tanuljuk meg felismerni magunkat másokban, még ha ez elsőre furcsának hangzik is.

- A kreativitás nem abból ered, hogy valami eddig még nem létezőt találunk ki a semmiből, hanem abból, hogy képesek vagyunk összerakni valami egyedit a már létező dolgokból. Azaz felismerjük a már létező mintákat, megértjük őket, és felhasználjuk őket valami valamilyen célra, esetleg kombináljuk őket más tudással, hogy valami megoldást találjunk, vagy valami egyedit hozzunk létre.

- A fejlődés elsősorban közösségi szinten válik értékké, azaz a megszerzett hasznos tudást nem érdemes magunkban rejtegetni, ez nem személyes titok, amit őrizni kell, hanem olyan információ amivel jobbá lehet tenni nem csak a saját, de a közösség életét is, és közvetetten ezáltal a saját környezetünket.

- Engedjük a különféle stratégiák együttes érvényesülését, hiszen nem mindenki ugyanaz, és többféle megoldás együttes engedélyezése a közösségre nézve hatékonyabb.

Érzelmek

- A pozitív érzelmek kitágítják a figyelmünket, befogadóbbá tesznek, és segítenek összekapcsolni olyan információkat a fejünkben, amik gondolati struktúrák alapján viszonylag messze helyezkedni el egymástól. Növelik a kreativitást.

- A negatív érzelmek beszűkítik a figyelmet, és összezavarnak. Kevesebb információhoz férünk hozzá az agyunkban. Azonban analitikusabbá is tesznek, bár csak szűk keresztmetszetben tudunk gondolkodni, a felhasznált információt alaposabban átvizsgáljuk, kritikusabbak vagyunk vele szemben.

- Az éppen aktuális érzelmi állapotunknak megfelelő információt könnyebben elfogadjuk, mint a vele nem egyezőt. Azaz ha pozitív érzelmi állapotban vagyunk, akkor visszaigazoljuk a pozitív bejövő információkat, kicsit pozitív irányba dőlünk, még akkor is, ha az az információ nem teljesen hiteles. Ha pedig negatív érzelmi állapotban vagyunk, akkor felnagyítjuk a negatív dolgokat, túl nagy jelentőséget tulajdonítunk nekik, és sokszor túldramatizáljuk még a jelentéktelen dolgokat is.

- A félelem meggátol a cselekvésben, nehezebben merünk lépni, és jobban ragaszkodunk a már meglévő dolgainkhoz. Politikában a kormányzó párt választások előtt közvetlenül farkast kiállt, és hangsúlyozza a rivális pártok negatív oldalát. Ezzel biztosítja be magát, hiszen ha félnek az emberek, nem mernek váltani.

- Az ijesztgetés vagy inkább „uszítás” azonban cselekvésre is sarkalhat, ha kihívásnak vesszük. A politikában az ellenzék azért ijesztget a kormányzó párttal, hogy felháborodást váltson ki, ami ugye cselekvésre sarkall. Veszélyes is lehet, hiszen túlzottan erőszakossá teheti a versenyszellemben izzó egyéneket. (gondoljunk csak az Öszödi beszéd után történtekre, és a rá következő választásra)

- A biztonság érzete segíti a felfedező attitűdöt. Azaz ha biztonságban érezzük magunkat, könnyebben merünk új dolgokat kipróbálni, kísérletezgetni.

Szokások

- A szokásaink irányítják életünket, általuk vagyunk azok akik. Ők tesznek hatékonnyá, általuk leszünk függők, miattuk vagyunk kiszámíthatóak.

- A szokások a folyamatos ismétlés révén válnak automatikussá. Miután pedig automatikussá váltak utána szinte észre sem vesszük, úgy segítik, vagy időnként gátolják életünket.

- A szokások a legfontosabbak, aki tudatosan képes átformálni a szokásait valami cél érdekében, az rendelkezik a legnagyobb kontrollal a saját élete felett.

- A szokásokon nehéz változtatni, elhivatottság kell hozzá, és gyakorlás.

- A legkönnyebben nem megszüntetni tudjuk őket, hanem behelyettesíteni, valami másik szokással.

Hatékonyság

- Az előfeszítés irányvonalat ad a gondolkodásunknak és cselekvésünknek, azáltal, hogy kitesz minket egy olyan hatásnak, ami egy bizonyos irányba befolyásol. Azaz ha például az égboltról beszélgettünk az egyik barátunkkal, akkor könnyedebben tudunk a témához közeli struktúrákban gondolkodni: Például: repülés, madarak, időjárás.

- Minél szerteágazóbb a tudásunk annál könnyebben vesszük észre a hasonlóságokat egymástól drasztikusan különböző területekről, segíti a szimbolikus és allegórikus gondolkodást, segít metaforákat és hasonlatokat találni.

- A Csíkszentmihályi-féle flow állapotát legkönnyebben semleges (se nem pozitív se nem negatív) érzelmi állapotban érjük el, mikor képesek vagyunk koncentrálni, és enyhe izgalmi állapotban vagyunk.

- Meditáció és Mindfulness. Tanuljuk meg koncentrálni a figyelmünket, tanuljunk meg elengedni, és előítélet nélkül figyeljük meg saját gondolatainkat, hiszen azok csak gondolatok, nem tények!

Gyarapodás

- Alap mechanizmus, hogy a siker bevonzza az embereket, még a bukás/vesztés távol tartja őket. Rengeteg kutatás volt arról, hogy a rajongók a kedvenc csapatuk nyerése után a szóhasználatukban is azonosultak a csapatukkal: „nyertünk” (in-group). Még vesztés esetén távolodtak tőlük: „vesztettek” (out-group). Plusz, rengeteg adat van arról személyes megkérdezések alapján, hogy a politikában nyertes pártokra szavazók száma valami csoda folytán „megnő” közvetlenül a választás után, a vesztes pártokra szavazóké pedig valami csoda folytán „lecsökken”. Azaz az emberek képesek változtatni a hozzáállásukon, pusztán az alapján, hogy szeretnek azonosulni a nyertesekkel, és távol maradni a vesztesektől…

- A bizalom bizalmat szül. Steven Pinker a zseniális „Better Angels of Our Nature” című munkájában, hihetetlen precizitással elemezte végig, az emberi kultúra változását, és arra jutott, hogy az ember alapjában véve se nem jó, se nem rossz, és, hogy minden adat azt mutatja, hogy a világ mára sokkal élhetőbb hely lett, mint az valaha volt. Ez pedig alapvetően két mechanizmus miatt: a kereskedelem (megnyitotta az egymástól elzárt törzseket), és a demokrácia (egyenlővé tette az embereket). Azaz a másokba vetett bizalom, a többiekkel való sorsvállalás, befogadóbbá teszi az egyént, és beindítja a közös fejlődésre való hajlamot.

A témának még rengeteg egyéb vonulata is van, azonban ennek kivesézése nem egy cikk, hanem sokkal inkább egy vastag könyv terjedelmét kívánja. Így, most egyelőre be is fejezném, talán összességében a lényeget sikerült valamennyire megragadnom. A személyes hatékonyság területéről nagyon javaslom a Brian Johnson féle Philosopher’s Notes videók megtekintését youtube-on, szerintem rengeteg energiát fektetett a téma több oldalról való megközelítésébe. A közösségi azaz kapcsolati oldalról pedig mindenképpen javaslom a hálózatkutatás témakörét, elsősorban Barabási Albert-László és Sandy Pentland munkásságának felkutatását.

Asszociációk, befolyásolás

Még régebben láttam egy TEDx előadást, amiben egy fiatal előadó a nemi sztereotipiakat a Google keresőjét felhasználva illusztrálta. Az előadó mindössze annyit csinált, hogy beirta a google kép keresőjébe, hogy fiús játékok, majd pedig, hogy lányos játékok. A kereső rögtön meg is jelenitette a fiúknál az autó, a lego, és a dinoszaurusz asszociációkat. Még a lányoknál a mindenféle szépitkezési eszközöket, babákat, és a házimunkát szimuláló játékokat.

Majd az előadó felvetette a kérdést:
Vajon ezek az asszociációk, mennyire befolyásolják a társadalmunkat?

Sajnos, hosszú keresés után sem sikerült megtalálnom az előbb emlitett videot, de úgy gondolom a felvetett kérdés megér néhány sort egy bejegyzés formájában.

Nos, a válasz a kérdésre a videó szerint ha jól emlékszem az volt, hogy ezekről az asszociációkról nem a google tehet, hanem sokkal inkább a társadalom (elsősorban az internethasználók), és ezek a „mémek” (kultúrális adat/mintázat) csak visszatükrözik azt ami a világunkban történik. Ám, hatását tekintve ijesztő asszociációknak ad teret, és valamilyen szinten befolyással van a nemi szerepekből fakadó életpályák irányvonalára. Hiszen, pusztán pszichológiai és hálózati szempontokat figyelembe véve, rögtön egyértelművé válik, hogy még a fiúknál a lego és a dinoszarurusz pusztán csak egy lépés távolságra van a kreativitás és a tudományos pályaválasztástól. Ugye legobol épiteni lehet szinte bármit, azaz növeli a kretivitást, és a dinoszaruruszokkal való foglalkozás pedig rögtön a paleontológia/régészet területére kalauzol minket. Addig a lányoknál a szépitkezési eszközök, babák, meg a házimunkát szimuláló játékok egyből erősen bekorlátozzák és felkészitik a őket a „hercegnő/sztár” vagy „háziasszony” szerepre (a keresések alapján a legtöbb találat inkább a „hercegnő/sztár” irányt céloz meg).

Bár egyetértek a videóban felvetett „probléma” jelentőségének hangsúlyozásával, úgy gondolom a mai társadalmunk már annyira összetett és olyan dinamikusan változó, hogy pusztán néhány ilyen asszociáció miatt még nem fog katasztrófa történni. Persze, a „probléma” létezik, és valóban sokakat bizonyos irányba terel, csak úgy, mint az erőszakos filmek, vagy mint az erőszakos videójátékok, vagy akár egy egyszerű box mérkőzés közvetitése (mind bizonyitottan növelik az „erőszak” megjelenésének valószinűségét közvetlenül a „velük” való érintkezés után/közben). Ezen változtatni egyszerűen sehogy sem lehet „jól”, hiszen az erőszakos média totális tiltása a kultúránkat, a viszonyitási alapunkat, és a szórakozásunkat csonkitaná meg. Ott hagyva minket egy túlszabályozott szinte diktatórikusan agymosott rendszerben… A nemi sztereotipiák „tökéletessé” formálása pedig lehetetlen feladat lenne, hiszen évszázadok nyomát kéne elmosni, és hozzáigazitani valami abszolút idealisztikus valamivé, ami talán nem is létezik igazán (és szintén „viszonyulás” kérdése).

Szóval, akkor felmerül hát a kérdés:
Miért is nem kell aggódni? És lehet egyáltalán valamit jobbá tenni?

Hát először is… Azért nem kell aggódni, mert bár még mindig van velünk hozott „szemét” a múltból, a felgyorsult információs társadalmunk egyik lényege, hogy pillanatok alatt hozzáférünk szinte bármihez (pl.: tv, rádió, telefon, internet), és folyamatosan stimulálva vagyunk nem csak a sztereotipiákkal, hanem a már erősen hozzákötődő kritikákkal, és alternativ szemléletmódokkal is. Azaz az, hogy már szinte minden fellelehető, és, hogy szinte már mindenki felszólalhat, gyakorlatilag létrehozta azt a természetes és önszabályozó mechanizmust, ami jó esetben (!) vegyitve a hivatkozások rendszerével (ki-kinek a szavára ad/hivatkozik) egész jó irányt képes mutatni még egy elképesztően „félrecsúszottnak” tűnő rendszerben is. Tehát a sok különböző szemléletmódhoz való hozzáférhetőség, az iszonyatos mennyiségű információ, és az ezek folyamatos megkérdőjelezése/kiértékelése/más kontextusba helyezése egyszerűen elveszi azt a túlzott „azonosulás mániát” ami ténylegesen veszélyeztethetné a társadalmat, a negativ sztereotipiák és az erőszak miatt.

Mit lehet akkor még jobbá tenni?

Mielőtt ebbe belemennénk, gyorsan értsünk meg egy-két működési mechanizmust:

John T. Cacioppo a befolyásolás két útját különbözteti meg, a központi utat, és a perfériális utat.

Cacioppo a központi út alatt gyakorlatilag a közvetlen meggyőzést érti, azaz amikor ész érvekkel és/vagy bizonyitékok alapján megváltoztatjuk véleményünket és/vagy elfogadunk valamit és/vagy cselekszünk valamit, más néven rávesznek valamire. Az ilyen tipusú meggyőzés arra épül, hogy elgondolkodunk azon amivel meggyőznek, és a meggyőzés eredménye egy tudatos döntés lesz.

Aztán van a perfériális út, ami alatt Cacioppo a tudatalatti befolyásolást érti, azaz azt amikor például szimpátia alapján hiszünk valakinek, vagy amikor nem gondoljuk végig a döntésünket és csak pillanatnyi érzelmi állapot alapján fogadunk el valamit, megyünk bele egy döntésbe. Ennek a lényege tulajdonképpen az, hogy nem fektetünk kognitiv energiát magába a döntésbe, egyszerűen csak sodródunk az árral.

Na most, a tanulás is hasonlóképpen műküdik, hiszen ugye van a megfeszitett tanulás (központi úton történő), amikor energiát fektetünk abba, hogy megtanuljunk valamit… és van a mások utánzása révén történő tanulás (perifériális úton), amikor szinte nem is fektetünk energiát abba, hogy tanuljunk, hiszen csak azt csinaljuk amit mások csinálnak. Persze, ezek a „tanulás” esetén valamennyire keverednek is, de most nem ez a lényeg… A nobel dijjas közgazdász-pszichológus Daniel Kahnemann az emberi gondolkodás e két szintjéről egy könyvet is irt: Gyors és lassú gondolkodás cimmel.

Szóval, mint ahogy már azt a cikk előző felében is irtam, a nem kivanatos és rombolo eszmékkel való túlzott azonosulásra az egyetlen igazi gyógyir nem a tiltásban rejlik.
-> Nézd csak a jobbikot, a közmédiából szinte mindenhonnan kitiltották őket, mégis megerősödtek, hiszen a „hazafiaskodó” magyaroknak ők voltak az egyetlen „igazi” alternativa, akik elég harcias hangnemet ütöttek meg, és a mivel kitiltották őket, saját magukat óriásra tudták növeszteni, és a saját médiáikon belül szinte mindenféle kritika nélkül garázdálkodhattak. Túlzottan megerősitve ezzel a pártot…
De ugyanez a mechanizmus játszódik le a drogok és/vagy a feketepiac esetén is. Igény mindig is lesz, és amit tiltasz az vagy megerősödik, vagy túl veszélyessé válik, de az biztos, hogy végül kontrollálhatatlan lesz…
Hanem az alternativák gyarapitásában, hangsúlyozásában, az oktatásban, és a sokszinűség felvirágoztatásában! Azaz nem elfojtanunk kell a romboló hangokat, hanem kritizálni azt, majd felerősiteni a pozitivat, és ezáltal alternativ utakat kinálni az élethez. Hiszen igazán akkor lehetünk sikeresek ha belelátunk a tőlünk eltérők gondolkodásába is, és megtanuljuk őket a helyén kezelni.

Tehát a megoldás tulajdonképpen csak annyi, hogy ne engedjük, hogy csak egyféle hatás érjen minket, tegyük ki magunkat időnként alternativ gondolatoknak is, és fektessünk kis energiát ezek megértésébe. Emellett pedig ügyeljünk arra, hogy megbizható forrásokat találjunk, ne dőljünk be mindennek. Egy neves folyóirat, vagy egy elismert szerző ajánlása mindig jó kiinduló pont, de van, hogy az sem elég. Ne engedjük, hogy mossák az agyunkat, vegyük kezünkbe be a sorsunk. Mert mindent lehet, de csak mértékkel, a mértéket pedig nekünk kell megtalálnunk…

Évadzáró (?): „A csajozás tudománya”

Az interneten számtalan információ beszerezhető, hogyan kell beszélni a lányokkal, hogyan kell telefonszámokat begyűjteni, és, hogyan lehet valakit a leghatékonyabban az ágyba vinni.

Ezerféle oldal kifejezetten csak azzal foglalkozik, hogy tanácsokat adjon férfiaknak (többségében pénzért), akik úgy érzik „csajozásban” nem állnak a helyzet magaslatán.

Persze, mint minden ilyen enyhén „szórakoztató” téma esetén. Nem csak tanácsadásról találhatunk információkat, hanem elég sok „prank” vagy egyszerűen csak „vicces” jellegű próbálkozásokra is ráakadhatunk.

(A legjobbak közül néhány: VitalyzdTv, Whatever, Pierce Kafka, SimplePickup)

Ám, vajon mit mond erről a tudomány?

Létezik egyáltalán olyan, hogy „a csajozás tudománya”?

Nos, igen is, meg nem is!

A „csajozás” mint tudományterület (sajnos) nem létezik. Viszont a hatás mechanizmusokról egészen sok tanulmány született. Amik vegyítve a „közszájon” forgó elméletekkel, talán egy egészen hatékony recept megalkotását teszik lehetővé.

A szépség minden?

Volt egy érdekes kutatás, ami szerint az emberek a „szépséget” egészen hasonló módon értékelik. Azaz aki szép, az általában mások szerint is szép. Aki pedig csúnya, az általában a többiek szerint is csúnya. Többségében pedig a szépek a szépekkel, a csúnyák pedig a csúnyákkal szoktak kapcsolatot létesíteni (a „szép” meg a „csúnya” megítélése kultúránként eltérhet).

Vajon ez azt jelenti, hogy az emberek a külső megjelenés alapján szokták párt választani? – Nos, nem feltétlenül!

Egy másik kutatás eredményei alapján az emberek két kritérium alapján szoktak párt választani:

  1. hasonlóság – tehát, hogy mennyire hasonlítok a másik emberre (mind külsőleg, mind életvitelben, ízlésben stb.)
  2. csoporton belüli „elismertség” – azaz, hogy a csoport/közösség amihez tartozok, az általam kiválasztott másikat mennyire tartja nagyra/ismeri el.

Nagyon fontos tudni, hogy az emberek mindig valamihez viszonyítanak. Azt pedig, hogy mihez viszonyítanak, attól függ, hogy mi van előttük, vagy, hogy mit ismernek.

Na, most ideális esetben az emberek, magukhoz hasonlót választanak. Ami ugye rögtön meg is magyarázza, hogy a szépek miért szépekkel, a csúnyák pedig miért csúnyákkal vannak többnyire. Ugyanis bár a szépség csak egy külső tényező, ez az amit látunk, az az ami előttünk van (amihez viszonyítani tudunk).

Persze, sokszor látunk olyat is, hogy egy csúnya valakinek szép barátnője van, és időnként olyat, hogy egy „szép” valakinek csúnya barátnője.

Ez többségében szintén az előbb említett tényezőkre vezethető vissza, hiszen könnyen előfordulhat, hogy az, aki szép azért választ csúnyát, mert a körülötte lévők is csúnyák és fordítva (azaz hozzájuk viszonyítva értékel). Illetve az is előfordulhat, hogy azért választ csúnyát, mert az általa választott személy mások által többre van értékelve, mint amit elsőre a külső megjelenése alapján feltételezhetnénk róla (okosabb, több pénze van, esetleg hatalma stb).

Azaz tulajdonképpen párválasztásnál nem feltétlen a külső az, ami elsősorban a döntő tényező. Sokkal inkább az számít, hogy az, amit láttatni engedsz magadból az mennyire megnyerő a másik számára.

A látszat minden!

Erving Goffman óta tudjuk, hogy az emberek mások felé egy bizonyos képet mutatnak (homlokzat), ami nem más, mint egy maszk, ami ideális esetben azt mutatja aminek látszani szeretnénk. Ezzel a maszkkal fogadtatjuk el magunkat, érjük el a céljainkat, és navigálunk az életben, vigyázva, hogy ne sérüljünk meg.

Szerencsére rajtunk kívül mindenki más is ilyen maszkot visel, és közös érdekünk, hogy ezt a maszkot fenntartsuk. Persze, hasznot lehet húzni más maszkjának a megsértéséből (bizonyítva ezzel felsőbbrendűségünket), ám sajátmagunk érdekében a jövőre nézve biztosabb, ha védelmezzük nem csak a saját, hanem mások maszkját is (egyébként ellentámadás esetén akár mi is lehetünk áldozatok).

Azaz amikor valakinek tetszeni akarunk, arra kell, törekedünk, hogy a másik számára egy megnyerő képet mutassunk, függetlenül attól, hogy ez a kép mennyire felel meg a „valóságnak”.

„Az arcodra van írva!”

Az emberek magukon viselik belső vívódásaik szinte minden mozzanatát. Érzelmeink kiülnek arcunkra. Lazarus azt mondta: először jön az inger, aztán a gondolat, és utána reakció. Azaz érzelmeinket a gondolataink befolyásolják. Ha izgulunk, látszik rajtunk, ha félünk, látszik rajtunk. Ha bátrak vagyunk és magabiztosak, az is meglátszik. Paul Ekman a „FACS” (Facial Action Coding System) kifejlesztője az emberi arcizomzatot feltérképezve egy olyan tudományosan is vizsgálható érzelmi-reakció vizsgálatra alkalmas rendszert dolgozott ki, amit még a kémelhárítás legkomolyabb ügynökei is alkalmaznak.

Azonban nem kell szakembernek lennünk, hogy belelássunk mások érzelmeibe. Sokszor elég, ha csak kinyitjuk a szemünket, kicsit kiélezzük a füleinket (intonáció, avagy a hanglejtés miatt), és figyeljük a másik mozdulatait (kinezika). Az evolúciónak köszönhetően mindannyian képesek vagyunk érzékelni mások gondolatait. A tükörneuronok révén pedig kicsit mi is érezzük, mit érez a másik.

Azaz csajok megszólításánál ez azt jelenti, hogy nem szabad engednünk, hogy félelmeink eluralkodjanak rajtunk. Mert meglátszik, és kellemetlen lesz neki is. A legjobb az, ha felidézünk egy olyan pillanatot életünkből ahol magabiztosak voltunk, és megpróbáljuk azt újra átélni. Esetleg azzal is próbálkozhatunk, hogy valaki olyanra gondolunk, aki ebben a szituációban biztosan helytállna, és felvesszük az ő személyiségét.

Oda-vissza is hat!

Bár a gondolat ereje nagy, nem minden. Az ember fiziológiájából adódóan képes visszafele is hatni magára. Próbáld csak ki, vegyél egy ceruzát hosszában a szádba, és kényszerítsd magad mosolyra vele. Meglátod rövid időn belül gondolataid is pozitívabbak lesznek. Amy Cuddy az „erőpózok” (Power Posing) kutatója ennek továbbfejlesztését egy zseniális előadásban, röviden össze is foglalta.

Az érintés ereje

Egy Franciaországban végzett kísérletben kiválasztottak néhány „jóképű” és igényesnek látszó fiút, és néhány vonzó lányt (az erős torzítás miatt, végül a lányok eredményeit tudtommal nem számították). Kiállították őket egy forgalmas kereszteződésbe, és megkérték őket, hogy szólítsanak le annyi ellenkező neműt, ahányat csak tudnak, és próbálják meg elkérni a telefonszámukat. A szöveg, amit mondaniuk kellett a következő volt: „Szia! Nagyon tetszel nekem, és szeretnélek megismerni. Most azonban sajnos nem érek rá, mert sietnem kell. Megadod a telefonszámodat, hogy felhívjalak, és később összeülhessünk egy italra?”

A kísérletet kétféle verzióban végeztek el. Az első változatban megtiltották, hogy kiválasztottak hozzáérjenek az alanyhoz, akinek a telefonszámát akarják elkérni. Ekkor átlagosan a lányok 10%-nak sikerült megszerezni a telefonszámát.

A második verzióban viszont kiadták nekik azt a feladatot, hogy nem hosszan, hanem mindössze egy pillanat erejéig érintsék meg azt, akinek a telefonszámát akarják elkérni. Ekkor érdekes módon az esélyek a duplájára nőttek! Azaz a lányok 20% adta meg a telefonszámát.

Mint kiderült az emberi érintés, még ha csak egy pillanatra történik is, oxitocin termelést okoz, ami mint közismert az emberi kapcsolatok, az összetartás, és a szeretet hormonja.

Végszó

A csajozásnak tehát nincs konkrét tudománya, viszont a hatásmechanizmusaival már egész sokat foglalkoztak. Ha pedig az ember ügyes, és tisztában van saját korlátaival, akkor a kellő információk birtokában, tervezéssel és sok gyakorlással „sokra viheti”.

Szóval, ha nem is mindenkinek mondom (házasok, meg „tényleg komoly” párkapcsolatban élőknek azért nem ajánlom!), de csajozásra fel! A tudomány mögöttetek áll! ;)

A következő néhány hónapban a megértéseteket kérném, ugyanis szeretném az energiáimat egy már régóta tervezett nagyobb tanulmányba fektetni.

Folytatás

Figyelem és koncentráció

Felmérések szerint, az emberi intelligencia (IQ) és a siker bizony elég rendesen összefügg egymással. Azaz a sikeres emberek nagyja, nem csak, hogy sikeres, hanem egyben „okos” is.

Na, most, ez egy elég egyértelmű dolognak tűnik. Hiszen (bár mindig vannak kivételek!), ahhoz, hogy az ember sikeres legyen, jó döntéseket kell hozni. A jó döntésekhez, pedig ugye jól kell tudni dönteni… őőő… őőő… ehhez meg „okosnak” kell lenni… Ugye?

Hogyne, ha „okos” vagy, minden meg van oldva! Az ész ugyanis ilyen veled született valami, ami így alapvetően van, és általában mindig mindent megold! – hangzik el sokszor (ha nem is ennyire kifordítva)…

Az intelligencia manapság túl van értékelve! Sőt, nem csak, hogy túl van értékelve, de még csak nincs is normálisan meghatározva. Nyelvi intelligencia? Vizuális-térbeli intelligencia? Logikai-matematikai intelligencia? Mozgási (kinezikus) intelligencia? Zenei intelligencia? Interperszonális/érzelmi intelligencia? Metakognitív intelligencia? MILYEN INTELLIGENCIA?

Amennyi teszt, annyiféle eredmény!

Valahogy kialakult az a nézet, hogy IQ pontszámod egyet jelent azzal, hogy milyen „okos” vagy. Emberek milliónyi kategorizálják be magukat, és másokat, pusztán az alapján, hogy egy béna teszten magas pontszámot, vagy alacsonyt értek-e el.

Természetesen, értelmi sérülteknél ez nyílván jelenthet valamit. Ám, a nagytöbbség esetében ennek bizony az égvilágon semmi értelme!

Nagy IQ-t akarsz?! – Játssz marha sokat videojátékokkal, menj el művészkedni, matekozz, táncolj, és fejleszd a társas kapcsolataidat!

Persze, attól függ, milyen tesztet töltesz ki! Hidd el, ha az előbb említettek közül valamelyiket is egy kicsit szenvedélyesebben csinálod: „okos” leszel! Vagy legalábbis nagy lesz az IQ-d…

Akkor mégis mi kell a sikerhez, ha nem IQ? És miért nagy a sikeres emberek IQ-ja?

Jó pár évvel ezelőtt végeztek egy egészen érdekes kísérletet. 3-5 év közötti gyerekeket (egyenként) betettek egy szobába, ahol tettek nekik egy ajánlatot:

Itt van egy sütemény. Ha akarod, ezt most rögtön megeheted, vagy ha hajlandó vagy várni egy keveset, hozok neked még egy süteményt, és akkor már két süteményed is lehet.

Azaz a kísérletet végző kutató azt az ajánlatot tette a gyerekeknek, hogy vagy azonnal kapnak egy sütit, vagy pedig várnak, és akkor két sütit is kaphatnak.

Ezt az ajánlatot szinte mindegyik gyerek el is fogadta, mondva, hogy kettő süteményt szeretnének, és ezért hajlandóak még egy kicsit várni is.

Ezek után a kutató kiment a szobából, ott hagyva a gyereket egy széken ülve, szemben egy asztallal, amin az előzőleg felajánlott 1 darab sütemény hevert. A kutató persze nem ment messze, hiszen csak a másik szobába ment, amit mindössze egy nagy átlátható tükör választott el attól a szobától, amiben a gyerek tartózkodott.

A kísérlet nem titkoltan arra irányult, hogy megnézzék, vajon a gyerekek mit tesznek, és hányan képesek kivárni azt a „kis” időt, ami ahhoz szükséges, hogy megkapják a másik süteményt is.

Az eredmények végül egészen egyértelműek lettek. A gyerekek többsége, nem, hogy képtelen volt kivárni azt a keveset, ami a másik sütemény megkaparintásához kellett. Hanem néhány kivételtől eltekintve mindössze (átlagosan) 30 másodperc múlva odamentek az asztalhoz és jól bekajálták azt az egyetlen darab süteményt, ami ott hevert.

Vajon miben különböztek azok a többségtől, akik képesek voltak ellenállni a „sütemény kísértésének”?

„Okosabbak” voltak?! Netán kitartóbbak?!

Nem!

A gyerekek, akik képesek voltak kivárni azt a keveset, és nem engedtek annak az egy sütemény csábításának. Sem okosabbak nem voltak, sem kitartóbbak!

Mindössze annyiban különböztek a többiektől, hogy egy trükköt alkalmaztak, ami megkímélte őket attól, hogy az előttük lévő süteményre koncentráljanak. Volt, aki elfordult, volt, aki becsukta a szemét, és volt, aki elkezdett énekelni. A lényeg, hogy a gyerekek mindegyike, aki ellentudott állni a kísértésnek, azért állt ellen, mert elterelte a figyelmét a süteményről!

A kísérlet után harminc évvel a kutatók felkeresték a kísérletben részt vett gyerekeket, és megnézték mire jutottak az életben.

Kiderült, hogy azok a gyerekek, akik már akkor képesek voltak a figyelmüket elterelni. A későbbiek során is sikeresebbek voltak. A többséghez képest sokkal több művész, tanár, politikus, de még akadémikus is volt köztük. Pedig, eredetileg sem „okosabbak”, sem pedig kitartóbbak nem voltak, mint a nagy többség!

Az emberi létnek megvannak a korlátai. Bár van, aki magasabbnak születik, van aki „jobbképűbb” ;) (no homo*), és van, akinek egyszerűen csak hosszabbak a lábai. Az emberi teljesítőképesség bizonyos korlátok között mozog. Születhetünk akármilyen „képességekkel”, a fejlődésre mindig is alkalmasak leszünk. (még a szociálbiológus/evolucionista Richard Dawkins is azt mondta: a gének bár kihatással vannak személyiségünkre/képességeinkre, a mémek azaz a legkisebb elem/ötlet/foszlány ami a külső világból érkezik és megragad fejünkben, képes “felülírni” génjeinket, és akár drasztikus változásokat is kieszközölhet)

Az emberi agy, és gondolkodás, pedig szerencsére közel sem annyira behatárolt, mint amennyire a fizikai adottságaink. Ha képesek vagyunk felismerni az emberi mivoltunkból fakadó „korlátainkat”, tervezéssel, és trükkök alkalmazásával akár lehetetlennek tűnő feladatok végrehajtására is képesek lehetünk. Azaz az IQ nem fontos! Ahogy fejlődik az ember, úgy növekszik az is.

Ne aggódjunk, azon mennyire nem vagyunk „okosak”, helyette csináljuk azt, amit szeretnénk, és ne engedjük, hogy a külső zavaró tényezők ebben meggátoljanak! Ha pedig már „okosak” vagyunk, ne higgyük azt, hogy bármire is képesek vagyunk, hiszen kellő elhatározás, és koncentráció nélkül az égvilágon semmire nem megyünk vele.

Könyvajánló: John Brockman – This Will Make You Smarter: New Scientific Concepts to Improve Your Thinking

* ez egy szlengben használt kifejezés. Jelentése: nem homoszexuális indíttatásból tett kijelentés. Fontos megjegyezni, hogy ennek semmiféleképpen nincs negatív fennhangja!

Kapcsolatok hálójában

Az időmet mostanság többnyire olvasással töltöm, és bár én is szeretnék majd hamarosan újabb videót feltenni. Egyelőre ez még most várat magára egy kicsit.

Addig is, itt egy újabb cikk. Nem új :) , de nem is annyira régi. Olvassátok!

Azt mondják, hogy az ember az őt körülvevő 5 legközelebbi barátjának mértani közepe. Nos, ez talán elsőre egy kicsit erős túlzásnak tűnik, ám ha kicsit jobban belegondolunk, valami igazságot azért mégiscsak felfedezhetünk benne.

Mi emberek alapvetően társas lények vagyunk, életünket (normális esetben) nem egyedül, hanem másokkal együtt éljük. Barátkozunk, gyermekeket nevelünk, és ahogy időnk engedi, eljárunk szórakozni, társas programokon veszünk részt, vagy egyszerűen csak választott hobbinkat próbáljuk más hozzánk hasonlókkal együtt átélni.

Tetszik, nem tetszik, mások hatással vannak ránk, mind a gondolatainkra, mind arra, amit a világból érzékelünk. Nem véletlen, hogy számtalan kutatás kimutatta már, hogy az emberek általában azokra a pillanatokra emlékeznek, és azokat becsülik a legnagyobbra, amit másokkal együtt éltek át.

Éppen ezért nagyon fontos, kik a barátainknak, milyen munkahelyen dolgozunk, milyen környéken élünk, és, hogy ki az, akit életünk párjának szánunk.

Sajnos, nem mindenkit választhatunk meg, és sokszor a körülményeink sem a saját döntéseink révén keletkeztek. Lehetőségeinket, tapasztalatainkat, és a felhalmozott tudásunkat mind, mind múltbeli események révén szereztük. A múlt pedig néha kemény, igazságtalan, és olykor a feledés homályába kívánt.

Azonban ne keseredjünk el. Hiszen kiút mindig van, és ha kellő tapasztalatra tettünk szert, tudatos választások révén, előbb-utóbb még a legnehezebb körülmények közül is kikeveredhetünk.

Ez persze nem könnyű, és bizony nem csak rajtunk múlik. Azonban ahelyett, hogy másokat hibáztatnánk, tanuljuk meg irányítani a “környezetünket”.

A folytatásra kattintva Nicholas Christakis és James Fowler munkásságáról olvashattok egy rövidke összefoglalót.

Ajánlott könyv: Kapcsolatok hálójában – Mire képesek a közösségi hálózatok, és hogy alakítják sorsunkat (a magyar verzió Bőgel György, Lovrics László és Csermely Péter kiegészítéseivel együtt került kiadásra)

Folytatás

Gondolkodni… de hogyan?

Szeretünk enni, szeretünk tévét nézni, szeretünk szórakozni, szeretjük elengedni magunkat. Szeretjük, ha kiszolgálnak minket, és mindenekfelett szeretjük, ha szeretnek minket!

Szeretünk egy csomó dolgot, ami kényelmünket szolgálja, ami megnevettet, ami finom, ami szép, és ami úgy állít be minket, hogy értékesek, okosak, és vonzók vagyunk.

Az élet szép, és csodálatos, egészen addig a pillanatig, ameddig ezért a „jó” érzésért nem kell valami kellemetlent, túl bonyolultat, vagy esetleg túl megerőltetőt tennünk. Szeretjük, ha a dolgok maguktól, önként, és széles vigyorral az arcán jönnek.

Azonban két dologról általában megfeledkezünk: a kontraszt hatásról, és az elkötelezettség elvéről.

A kontraszt hatás azt mutatja, hogy a dolgokat egymáshoz viszonyítva értékeljük. Azaz sok rossz után, hajlandóak vagyunk még a kisebb jót is nagyobbra értékelni.

Az elkötelezettség elve pedig azt mondja, hogy miután valami iránt elköteleztük magunkat, valamibe már energiát fektettünk, arról nehezebben mondunk le, és (hasonlóan a kontraszt szabályhoz) magasabbra is értékeljük.

Azaz a rossz nem mindenesetben rossz, néha segít abban, hogy az egyszerű dolgokat is szépnek lássuk, és nem engedi, hogy eltolódjon az érzékelésünk egy olyan irányba, hogy az egyébként jó dolgokat, kevésbé jónak, illetve eleve adottnak (semlegesnek) vegyük.

A befektetett energia pedig időnként, nem az életünk megkeserítését, nehezebbé tételét eredményezi. Hanem megtanít minket értékelni azt, amit már elértünk, amiért már megdolgoztunk, és segít egy egészséges önértékelés kialakításában.

Daniel Kahneman a „Gyors és Lassú gondolkodás” c. könyvében az emberi gondolkodás két szintjét különbözteti meg:

A gyors (1. rendszer), erőfeszítés nélküli gondolkodást. Ami a múltban szerzett tapasztalatokra épül, és olyan berögzült automatizmusok révén működik, amiket a sűrűn látott minták alapján alakítottunk ki.
Például: a biciklizés, amit az elején nehezen sajátítunk el, majd egy ideig erős koncentrációt igényel, végül pedig olyan egyszerűvé és magától értetődővé válik, hogy már bele se gondolunk, úgy tekerünk. Vagy minden olyan viselkedés, ami megtanulható, megismételhető, és olyan információk alapján szervezett, amiknek megvan a logikája, és egyéb hasonló helyzetekben is újraalkalmazható.

A lassú (2. rendszer), az erőfeszítést igénylő, racionális gondolkodás. Amikor a már megszerzett (agyunkban tárolt), és újonnan bejövő információkat olyan módon használunk fel, hogy új, általunk keveset látott helyzeteket átértékeljünk vele, másképp lássunk, és kritikailag is képesek legyünk értelmezni, esetleg új dolgokat állítsunk vele elő. Ilyen módon működik a kreativitás is, és minden olyan helyzet, amikor valamit nem egy az egyben fogadunk el, amikor stratégiailag gondolkodunk, és amikor bonyolult számításokat végzünk.

Ezért is fontos a tudás, a tapasztalat, és az olyan dolgok ismerete, amik logikailag relevánsak, hasznosak, és nem téves információk. Hiszen, csakis ezek révén tudjuk életünket hatékonyan irányítani. Egyéb esetben összezavarodunk, megtéveszthetővé válunk, és mások által irányított érzelmi lényekké degradálódunk.

Szóval tanulni, még ha nehéz is, szükséges. Hiszen ami az elején nehéz, végül könnyű/könnyebb lesz, és olyan tudás kialakítását érhetjük el vele, ami a későbbiekben csak a hasznunkra válhat.

Azaz, mint ahogy Maria Konnikova is mondja, próbáljunk meg mi is egy kicsit olyanok lenni, mint Sherlock Holmes:

Miért az oktatás?

Gondoljunk csak bele, kimegyünk az utcára, bekapcsoljuk a tévét, vagy egyszerűen csak szóba elegyedünk a szomszédunkkal. Rasszista kijelentéseket, másokat lekicsinylő szavakat, és állandó ítélkezéseket hallunk mindenfelől.

Az zsidó, az cigány, az „drogos”*, annak meg rosszul áll a szeme. Olyan saját szempontjukból teljesen irreleváns dolgokról ítélkeznek az emberek, amihez alapvetően semmi közük. Azért mert valaki zsidó, még nem fogja tönkretenni a gazdaságot, sőt még ha nagyobb is az orra, valószínű a levegőt se fogja előlünk elszívni. Azért mert valaki cigány, még nem fog nekiállni bűncselekményeket elkövetni, de még hangoskodni sem fog, és valószínű a segélyeket se éli fel. Azért mert valaki „drogos”* még nem lesz megbízhatatlan, nem fogja elkölteni az összes pénzét, és valószínű téged sem fog meglopni.

Azért pedig mert valakinek rosszul áll a szeme, még ugyanolyan jó ember lehet, mint bárki más, nem lesz ettől valaki se kevesebb, se több. A külső tényezők, az átlagtól különböző életmód, a hit, vagy a vallási hovatartozás nem determinál senkit se a szenté válásra, se a bűnözői magatartásra.

Ellenben az ítélkezés, a másokra rossz szemmel nézés, a tőlünk különbözők terrorizálása, kirekesztése, igenis hatással van, nem csak a másikra, hanem ugyanúgy ránk is.

Ha valaki egész életében azt tapasztalja, lenézik, megvetik, megkülönböztetik. Nem csoda, hogy a világot egy teljesen más szemszögből fogja látni. Az ami nekünk egy viszonylag nyugodt, békés helynek tűnhet, számára egy háborús zónává válhat, egy olyan helyre ahol bárki hátba támadhatja. Ilyen esetben pedig csak úgy, mint a börtönökben két választás lehet: a behódolás, amivel az ember elveszíti minden önbecsülését és állandó támadások célpontjává válhat, vagy a rendszerrel való szembemenés, a lázadás, a megkeményedés és azok tönkretevése, akik őt tönkre akarják tenni.

A lényeg, hogy mindenki rosszul jár. Az is akit megkülönböztetnek, és az is aki megkülönböztet. A rendszer ilyen formában, pedig nem, hogy ebben az értelemben nem fejlődik, hanem még újra is termeli magát. Egy idő után pedig már annyira összekeverednek a szálak, hogy egy kibogozhatatlan valami lesz. Azaz az ítélkező se tudja már, hogy miért ítélkezik, és az elítélt se tudja már, hogy ő el van ítélve, és a viselkedés minták minden logika nélkül egyszerűen csak generációról generációra öröklődnek át, mindenféle értelem nélkül.

Miért zavar minket, ha valaki más? Miért nem tudjuk csak úgy elfogadni a másikat? Miért ítélünk meg teljes népcsoportokat olyan dolgokért, amit maximum csak néhány tagja követett el?

Véleményem szerint azért, mert nem vagyunk elég felnőttek. Úgy viselkedünk, mint a gyerekek: önző vagyunk, és kompromisszumképtelenek. Nem tudunk érvelni, nem tudjuk beleképzelni magunkat a másik bőrébe, és csakis azt látjuk, amit érzünk, vagy éppen amit a képünkbe nyomnak. Ilyen esetben nem csoda hát, hogy egyszerűsítünk, sztereotipizálunk, és kezdünk el vonzódni olyan csoportokhoz, akik erőszakkal, és éles szélsőséges diskurzussal kínálják a megoldást. Az ilyet ugyanis könnyen észrevesszük, és még a gondolkodástól is megkímél.

Persze, a hibásak nem mi vagyunk, és nem is lehetünk azok. Hiszen a rendszer ilyen, mi pedig tanulatlan gyerekek vagyunk még. Az oktatás tehát ezért fontos, és elengedhetetlen! Nélküle ugyanis lehetünk akárhány évesek is, ugyanolyan gyerekek maradunk, gyerekek, akik nem látnak túl saját szükségleteiken, vágyaikon, és saját kis mikro univerzumukon.

* Van-e összefüggés a marihuana szívás és a rossz jegyek között?
Volt egy kutatási sorozat ami azzal foglalkozott, hogy megpróbált összefüggést találni a marihuana szívás és a rossz jegyek között. A kutatás kettő hipotézist állított fel: 1. (nullhipotézis) Marihuánát többnyire a jobb tanulók szoktak szívni, mert, hogy olyan sokat tanulnak, hogy a vizsga végeztével valamivel le kell vezetni a feszültséget. 2. (hipotézis) A marihuana szívástól az emberek lusták lesznek, és nemtörődömök. Azaz kevesebbet fognak tanulni, és rosszabb jegyeket fognak kapni.

A kutatás egy érdekes eredménnyel zárult, ugyanis kiderült, hogy egyik sem igaz! Ugyanis mind a jó tanulóknál, és mind a rossz tanuloknál találtak kimutatható összefüggést. Azaz az egyetemistákat vizsgálva a “marihuana szívás”, mind a két csoportnál kimutatható volt, függetlenül attól, hogy milyen eredménnyel szereztek jegyeket. Tehát összegezve, azért mert egy szokás együttjár valami másik szokással. Például “a lusta megbízhatatlan emberek fűvet szívnak”, még nem jelenti azt, hogy a “fű szívás” és a “lusta megbízhatatlan” oksági kapcsolatba is vannak egymással. Azaz valószínű ezek az emberek anélkül is lusták is megbízhatatlanok lennének, hogy füvet szívnának, az, hogy füvet szívnak csak egy pluszban felvett szokás.

Remélem mindenki számára világos, hogy ezzel senkit nem akarok semmilyen drog fogyasztására buzdítani, sem legálisra (kávé, cigi, alkohol stb), sem illegálisra (könnyű illetve kemény)! A drogok általában károsak az emberre, azonban azzal tisztába kell lenni, hogy kultúra függő mi és hol kerül szabályozás alá. Sok drog van ami legális, ám mégis sokkal veszélyesebb, mint az illegállis drogok, és ugyanez fordítva. Pusztán, annyit akartam mondani, hogy valami fogyasztása alapján ne ítéljük meg az embert, többnyire nem ezen múlik!