Én mindössze a saját „konnektomom” lennék?

Nem rég jött a hír, hogy az agy bizonyos területeinek stimulálása révén fokozható a tanulás képessége.

Ez pedig úgy lehetséges, hogy alacsony feszültségű áramot vezetnek az agy egy megadott területébe, ami által fokozódik az agysejtek aktivitása, és könnyebben megragad az információ.

A hír érdekesnek tűnik, és igazán izgat, hogy mennyi a valóság alapja. Ám, ismerve a híres „placebo hatást”, könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy ez esetben is mindössze arról van szó, hogy a kísérleti alanyok a kísérlet miatt egyszerűen csak jobban koncentrálnak, és jobban törik magukat, hogy a feladatoknak megfeleljenek.

Daniel Dennet „óta tudjuk” (helyesbítve: mivel a fickó nyíltan ateista, ő foglalkozott a legnyíltabban témával), hogy az emberi agy különös dolgokra képes.

Ugye, a percepcióelmélete1 azt mondja, hogy az emberi agy kevés input (beviteli) információ alapján is képes teljes képet láttatni, mindössze úgy, hogy kiegészíti a bevitt adatokat. Lásd: Bernardo Bellotto: Drezda látképe az Elba jobb partjáról (1747)

Még a „karteziánus színház” elmélete szerint pedig az emberi öntudat: Tehát, hogy úgy érzem, a testemben valami kis emberke van, aki kifele néz, és tud magáról (lélek). Nem más, mint egy illúzió, amit az agyban tüzelő milliárdnyi neuron komplexitása okoz.

Nos, bár az ateisták néha egy kicsit túlzásokba esnek (“militáns ateizmus”), azt el kell ismerni, hogy nem beszélnek teljes hülyeségeket (lásd: “Richard Dawkins – Az önző gén” óta ismertté vált “mémek”). Azt azonban be kell látni, hogy általában az emberi lét, és lélek értelmezései főként a hiedelmek alapján interpretálódnak.

Bár az utóbbi években egész komoly eredményeket értek el az agy által generált elektromos impulzusok olvasásában, és szabályozásában egyaránt. Az agyi műveletek mechanizmusáról még vajnyi keveset tudunk.

Éppen ezért a közelmúltban egy egész érdekes projektet indítottak el, ami a hálózatkutatás módszereinek köszönhetően talán választ ad majd a kérdésekre.

Vajon az ember nem más, mint a saját „konnektom”-ja?

Poptech.org -on ugyanez ez előadás, egy kicsit másként: ITT

1.: Dennett D.C. (1996) Seeing is Beleiving – or is it? In: Noe, Alva-Thompson, Evan T. szerk. (2002): Vision and Mind. Selected Readings in Philosophy of Perception. Cambridge. MIT Press. 481-496. Magyarul megjelent: Daniel C. Dennett: Hiszem, ha látom – vagy mégsem? In: Blaskó Ágnes, Margitházi Beja szerk. (2010): Vizuális Kommunikáció. Szöveggyűjtemény. Typotex kiadó. 45-61.

Intuíció és kiszámíthatóság

Van egy olyan mondás, hogy „varázslat” nem létezik. Hiszen, minden ami „varázslatnak” tűnik, nem más, mint egy jelenlegi tudásunk által megmagyarázhatatlan összefüggés.

Azaz azért mert valamit nem tudunk megmagyarázni, még nem lesz automatikusan „természetfeletti”, netán „Isteni” természetű. Ha elmennénk egy kulturálisan elszigetelt törzset tanulmányozni, valószínű pusztán a telefonunk által behozott technológia azt a hitet gerjesztené a törzs tagjai között, hogy mi valami különleges lények vagyunk, netán természetfeletti hatalommal bíró varázslók.

De honnan is származnak a tévhitek? Mit mondanak a különböző „jósok” és „tisztánlátók”?

Nos, a „mágusokban”, „varázslókban”, a „jósokban” és „tisztánlátókban” van egy közös tulajdonság, amit interpretációtól függetlenül leginkább megérzésként szoktak említeni. De mi is ez a megérzés?

Ez a megérzés nem más, mint az intuíció. Azaz annak a képessége, hogy megérezzünk dolgokat, előre lássunk eseményeket.

Ez egy valós képesség, vagy csak egy annak tűnő tévképzet?

Bármennyire is hihetetlen, az intuíció „rossz hírneve” teljesen alaptalan, és mindössze a szélsőségesen evolúciós nézeteket vallóknak, és kontároknak köszönhető (varázslók, jósok stb.). Ugyanis ez egy létező képesség, ami nem egy misztikus harmadik szem, és nem is egy biológiailag fejlettebb szuperember sajátossága (nem összekeverendő az agy, és a gondolkodás a genetikából fakadó fizikai előnyökkel! pl.: élsportolók). Ez a képesség mindannyiunkban megvan. Sőt, még korlátozottabb szinten néhány állatfajban is.

Ez a képesség az előző cikkben említett „1. rendszer” sajátossága, azaz a többször tapasztalt események/mintázatok erőfeszítés nélküli felismerésének képessége (ami sokszor tudatalatti, affektív szinten funkcionál). Amit a kontárok is birtokolnak, ami náluk többnyire az emberek megtévesztésében szerzett tapasztalatok révén fejlődött ki, és sokszor saját maguk számára is megtévesztő módon, túlmisztifikálódott.

Hogyan működik?

Az előbb említett mechanizmuson túl, fontos róla megemlíteni, hogy terület specifikus, és nem csak, hogy terület specifikus, de még azon belül is rész területekre irányított. Azaz ha valaki mondjuk sokat tanul geometriát, gyakorlástól függően kifejlődhet egy egészen jó vizualitása. De ha keveset foglalkozik számokkal, nehezére eshet a matematika művelése.

Megbízható?

Többségében igen, hiszen többször látott mintázatok révén fejlődik ki. Azonban könnyen megvezethető, hiszen megtévesztő információkkal, igaznak tűnő ám becsapásra irányuló cselekedetekkel, a pozitív oldala negatívba fordul át. Ilyen esetben pedig az életünk irányítását segítő automatikus reakcióink ellenünk fordulnak, és olyan értelmezésekhez vezetnek, amik tévesek, és kihasználásunkra irányulnak. Azaz bár nagyon fontos, és elengedhetetlen képesség ez, tudnunk kell róla, hogy vannak korlátai, és amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy számunkra kellemetlen is lehet a végkifejlet. Érdemes jól átgondolni a dolgokat, és nem egyből belerohanni az igaznak tűnőség által kecsegtetett egyszerű megoldásba.

Mit kell tenni, hogy minél hatásosabb legyen?

Megbízható, lehetőleg tudományosan is bizonyítható információkat kell felhalmoznunk. Ügyelnünk kell a tényszerűségre, a többször megismételhetőségre, és a szabályosságra. Ki kell fejlesztenünk egy logikára épülő gondolkodást, és figyelembe kell vennünk a matematika által nyújtott precizitást. Amennyire pedig csak tudjuk, kerüljünk mindenféle álinformációt, feltételezést, és érzelmi szinten megközelített értékítéletet.

Ha pedig körülöttünk semmi sem tűnik biztosnak, forduljunk a dedukció módszeréhez, használjuk a tudományos módszertant, metodológiát. Azaz nézzük meg az adatokat, vizsgáljuk meg az összefüggéseket, és anélkül, hogy tényszerűen állítanánk bármit is, kontextus alapján vonjuk le a leginkább valószínű következtetéseket. Időnként az lesz a megoldás, amire végképp nem is számítottunk volna (az angol nyelvű “counterintuitive” szó is ezt kívánja leírni).

és akkor mivan az IQ-val?

Nos, számtalan esetet tudnék mondani ahol egy baleset következtében drasztikus IQ csökkenés mutatkozott a sérülteknél, majd hosszas gyógyterápia után nem, hogy az eredeti szintre, de bizonyos esetekben még afölé is emelkedett. Sőt, több olyan vizsgálat is volt, ahol egy adott népcsoport IQ-ját vizsgálták, és például az egyik esetben ahol egy népcsoport IQ-ja éppenhogy, hogy a normális értelmi szintnek megfelelő határt súrolta. Környezet váltás után (átköltöztették őket), már az átlag fölötti értékeket produkált. Szóval, úgy néz ki az IQ nem más, mint egy adott állapotnak a visszajelzése, ami teszttől függően különböző értékeket is mutathat (attól függ mit vizsgálnak), és főként attól függ (leszámítva az értelmi sérülteket), hogy az adott teszthez mérten milyen tapasztalatokkal rendelkezel. Azaz nővelhető, csökkenhet, és főként a külső ráhatások (impulzusok) alapján alakul. Tehát az, hogy az évek során hasonló értékek mutatkoznak valakinél, az nem azt jelenti, hogy az illető ennyire képes, hanem azt, hogy a külső ráhatások nagyjából ugyanolyan mértéküek voltak végig, és szándékosan ez ellen semmi intézkedést nem tett.

Gondolkodni… de hogyan?

Szeretünk enni, szeretünk tévét nézni, szeretünk szórakozni, szeretjük elengedni magunkat. Szeretjük, ha kiszolgálnak minket, és mindenekfelett szeretjük, ha szeretnek minket!

Szeretünk egy csomó dolgot, ami kényelmünket szolgálja, ami megnevettet, ami finom, ami szép, és ami úgy állít be minket, hogy értékesek, okosak, és vonzók vagyunk.

Az élet szép, és csodálatos, egészen addig a pillanatig, ameddig ezért a „jó” érzésért nem kell valami kellemetlent, túl bonyolultat, vagy esetleg túl megerőltetőt tennünk. Szeretjük, ha a dolgok maguktól, önként, és széles vigyorral az arcán jönnek.

Azonban két dologról általában megfeledkezünk: a kontraszt hatásról, és az elkötelezettség elvéről.

A kontraszt hatás azt mutatja, hogy a dolgokat egymáshoz viszonyítva értékeljük. Azaz sok rossz után, hajlandóak vagyunk még a kisebb jót is nagyobbra értékelni.

Az elkötelezettség elve pedig azt mondja, hogy miután valami iránt elköteleztük magunkat, valamibe már energiát fektettünk, arról nehezebben mondunk le, és (hasonlóan a kontraszt szabályhoz) magasabbra is értékeljük.

Azaz a rossz nem mindenesetben rossz, néha segít abban, hogy az egyszerű dolgokat is szépnek lássuk, és nem engedi, hogy eltolódjon az érzékelésünk egy olyan irányba, hogy az egyébként jó dolgokat, kevésbé jónak, illetve eleve adottnak (semlegesnek) vegyük.

A befektetett energia pedig időnként, nem az életünk megkeserítését, nehezebbé tételét eredményezi. Hanem megtanít minket értékelni azt, amit már elértünk, amiért már megdolgoztunk, és segít egy egészséges önértékelés kialakításában.

Daniel Kahneman a „Gyors és Lassú gondolkodás” c. könyvében az emberi gondolkodás két szintjét különbözteti meg:

A gyors (1. rendszer), erőfeszítés nélküli gondolkodást. Ami a múltban szerzett tapasztalatokra épül, és olyan berögzült automatizmusok révén működik, amiket a sűrűn látott minták alapján alakítottunk ki.
Például: a biciklizés, amit az elején nehezen sajátítunk el, majd egy ideig erős koncentrációt igényel, végül pedig olyan egyszerűvé és magától értetődővé válik, hogy már bele se gondolunk, úgy tekerünk. Vagy minden olyan viselkedés, ami megtanulható, megismételhető, és olyan információk alapján szervezett, amiknek megvan a logikája, és egyéb hasonló helyzetekben is újraalkalmazható.

A lassú (2. rendszer), az erőfeszítést igénylő, racionális gondolkodás. Amikor a már megszerzett (agyunkban tárolt), és újonnan bejövő információkat olyan módon használunk fel, hogy új, általunk keveset látott helyzeteket átértékeljünk vele, másképp lássunk, és kritikailag is képesek legyünk értelmezni, esetleg új dolgokat állítsunk vele elő. Ilyen módon működik a kreativitás is, és minden olyan helyzet, amikor valamit nem egy az egyben fogadunk el, amikor stratégiailag gondolkodunk, és amikor bonyolult számításokat végzünk.

Ezért is fontos a tudás, a tapasztalat, és az olyan dolgok ismerete, amik logikailag relevánsak, hasznosak, és nem téves információk. Hiszen, csakis ezek révén tudjuk életünket hatékonyan irányítani. Egyéb esetben összezavarodunk, megtéveszthetővé válunk, és mások által irányított érzelmi lényekké degradálódunk.

Szóval tanulni, még ha nehéz is, szükséges. Hiszen ami az elején nehéz, végül könnyű/könnyebb lesz, és olyan tudás kialakítását érhetjük el vele, ami a későbbiekben csak a hasznunkra válhat.

Azaz, mint ahogy Maria Konnikova is mondja, próbáljunk meg mi is egy kicsit olyanok lenni, mint Sherlock Holmes:

Az emlékezés művészete

Mindannyian jártunk már úgy, hogy elfelejtettünk egy születésnapot, kiesett, hogy hol hagytuk a lakáskulcsunkat, vagy egyszerűen nem emlékeztünk, hogy hol parkoltuk le az autónkat. Életünk során számtalanszor hagyott már minket cserben memóriánk, számtalanszor gondoltuk, hogy teljesen, vagy legalábbis félig biztosan hülyék vagyunk.

Hajlandóak vagyunk az emberi agyat, a gondolkodást, egy számítógéphez hasonló gépezetként értelmezni, ezért ha valami nem jut elsőre eszünkbe, sokszor úgy gondoljuk, velünk van a baj. Persze tudjuk, hogy képességeink korlátozottak, és azt is tudjuk, hogy nem tudhatunk mindent. Ám, mikor olyan emberek felől hallunk információkat, mint az Esőember c. film ihletőjeként ismertté vált Kim Peek. Elgondolkodunk…

Vajon gondolkodásunk, számítási kapacitásunk, emlékező képességünk, velünk született előre meghatározott keretek között mozog?

Nos, a kognitív pszichológiának, a viselkedés gazdaságtannak, és a neurológia számtalan területének köszönhetően mára már tudjuk, hogy nem.

A kulcsot, az autót, mindössze azért „felejtjük” el, mert kevés kognitív energiát fektettünk hol létük agyban történő raktározására. Hiszen, mint ahogy az elfelejtett születésnapok esetében is, agyunk vagy éppen másra koncentrált, vagy a Daniel Kahneman által hangoztatott „1. rendszer” állapotában volt. Azaz abban az állapotban, amikor önmagától, szinte erőkifejtés nélkül funkcionált.

Felmerül hát a kérdés: Fejleszthető-e az emlékező képesség?

Igen, ráadásul nem is kicsit! Joshua Foer 2005-ben egyszerű újságíróként ellátogatott az Amerikai Memória Bajnokság éves versenyére, hogy adatot gyűjtsön leendő cikkéhez. Majd következő évben újdonsült barátai vezetésével részt vett rajta, meg is nyerte azt, végül pedig 2006-ban a Memória Nagymestere cím boldog tulajdonosává vált.

Hogyan csinálta ezt? – Az Einsteinnel a Holdra című könyvből megtudhatjátok.

Illetve a folytatásra kattintva, a könyv rövidített verzióját is megnézhetitek.

Folytatás