Figyelem és koncentráció

Felmérések szerint, az emberi intelligencia (IQ) és a siker bizony elég rendesen összefügg egymással. Azaz a sikeres emberek nagyja, nem csak, hogy sikeres, hanem egyben „okos” is.

Na, most, ez egy elég egyértelmű dolognak tűnik. Hiszen (bár mindig vannak kivételek!), ahhoz, hogy az ember sikeres legyen, jó döntéseket kell hozni. A jó döntésekhez, pedig ugye jól kell tudni dönteni… őőő… őőő… ehhez meg „okosnak” kell lenni… Ugye?

Hogyne, ha „okos” vagy, minden meg van oldva! Az ész ugyanis ilyen veled született valami, ami így alapvetően van, és általában mindig mindent megold! – hangzik el sokszor (ha nem is ennyire kifordítva)…

Az intelligencia manapság túl van értékelve! Sőt, nem csak, hogy túl van értékelve, de még csak nincs is normálisan meghatározva. Nyelvi intelligencia? Vizuális-térbeli intelligencia? Logikai-matematikai intelligencia? Mozgási (kinezikus) intelligencia? Zenei intelligencia? Interperszonális/érzelmi intelligencia? Metakognitív intelligencia? MILYEN INTELLIGENCIA?

Amennyi teszt, annyiféle eredmény!

Valahogy kialakult az a nézet, hogy IQ pontszámod egyet jelent azzal, hogy milyen „okos” vagy. Emberek milliónyi kategorizálják be magukat, és másokat, pusztán az alapján, hogy egy béna teszten magas pontszámot, vagy alacsonyt értek-e el.

Természetesen, értelmi sérülteknél ez nyílván jelenthet valamit. Ám, a nagytöbbség esetében ennek bizony az égvilágon semmi értelme!

Nagy IQ-t akarsz?! – Játssz marha sokat videojátékokkal, menj el művészkedni, matekozz, táncolj, és fejleszd a társas kapcsolataidat!

Persze, attól függ, milyen tesztet töltesz ki! Hidd el, ha az előbb említettek közül valamelyiket is egy kicsit szenvedélyesebben csinálod: „okos” leszel! Vagy legalábbis nagy lesz az IQ-d…

Akkor mégis mi kell a sikerhez, ha nem IQ? És miért nagy a sikeres emberek IQ-ja?

Jó pár évvel ezelőtt végeztek egy egészen érdekes kísérletet. 3-5 év közötti gyerekeket (egyenként) betettek egy szobába, ahol tettek nekik egy ajánlatot:

Itt van egy sütemény. Ha akarod, ezt most rögtön megeheted, vagy ha hajlandó vagy várni egy keveset, hozok neked még egy süteményt, és akkor már két süteményed is lehet.

Azaz a kísérletet végző kutató azt az ajánlatot tette a gyerekeknek, hogy vagy azonnal kapnak egy sütit, vagy pedig várnak, és akkor két sütit is kaphatnak.

Ezt az ajánlatot szinte mindegyik gyerek el is fogadta, mondva, hogy kettő süteményt szeretnének, és ezért hajlandóak még egy kicsit várni is.

Ezek után a kutató kiment a szobából, ott hagyva a gyereket egy széken ülve, szemben egy asztallal, amin az előzőleg felajánlott 1 darab sütemény hevert. A kutató persze nem ment messze, hiszen csak a másik szobába ment, amit mindössze egy nagy átlátható tükör választott el attól a szobától, amiben a gyerek tartózkodott.

A kísérlet nem titkoltan arra irányult, hogy megnézzék, vajon a gyerekek mit tesznek, és hányan képesek kivárni azt a „kis” időt, ami ahhoz szükséges, hogy megkapják a másik süteményt is.

Az eredmények végül egészen egyértelműek lettek. A gyerekek többsége, nem, hogy képtelen volt kivárni azt a keveset, ami a másik sütemény megkaparintásához kellett. Hanem néhány kivételtől eltekintve mindössze (átlagosan) 30 másodperc múlva odamentek az asztalhoz és jól bekajálták azt az egyetlen darab süteményt, ami ott hevert.

Vajon miben különböztek azok a többségtől, akik képesek voltak ellenállni a „sütemény kísértésének”?

„Okosabbak” voltak?! Netán kitartóbbak?!

Nem!

A gyerekek, akik képesek voltak kivárni azt a keveset, és nem engedtek annak az egy sütemény csábításának. Sem okosabbak nem voltak, sem kitartóbbak!

Mindössze annyiban különböztek a többiektől, hogy egy trükköt alkalmaztak, ami megkímélte őket attól, hogy az előttük lévő süteményre koncentráljanak. Volt, aki elfordult, volt, aki becsukta a szemét, és volt, aki elkezdett énekelni. A lényeg, hogy a gyerekek mindegyike, aki ellentudott állni a kísértésnek, azért állt ellen, mert elterelte a figyelmét a süteményről!

A kísérlet után harminc évvel a kutatók felkeresték a kísérletben részt vett gyerekeket, és megnézték mire jutottak az életben.

Kiderült, hogy azok a gyerekek, akik már akkor képesek voltak a figyelmüket elterelni. A későbbiek során is sikeresebbek voltak. A többséghez képest sokkal több művész, tanár, politikus, de még akadémikus is volt köztük. Pedig, eredetileg sem „okosabbak”, sem pedig kitartóbbak nem voltak, mint a nagy többség!

Az emberi létnek megvannak a korlátai. Bár van, aki magasabbnak születik, van aki „jobbképűbb” ;) (no homo*), és van, akinek egyszerűen csak hosszabbak a lábai. Az emberi teljesítőképesség bizonyos korlátok között mozog. Születhetünk akármilyen „képességekkel”, a fejlődésre mindig is alkalmasak leszünk. (még a szociálbiológus/evolucionista Richard Dawkins is azt mondta: a gének bár kihatással vannak személyiségünkre/képességeinkre, a mémek azaz a legkisebb elem/ötlet/foszlány ami a külső világból érkezik és megragad fejünkben, képes “felülírni” génjeinket, és akár drasztikus változásokat is kieszközölhet)

Az emberi agy, és gondolkodás, pedig szerencsére közel sem annyira behatárolt, mint amennyire a fizikai adottságaink. Ha képesek vagyunk felismerni az emberi mivoltunkból fakadó „korlátainkat”, tervezéssel, és trükkök alkalmazásával akár lehetetlennek tűnő feladatok végrehajtására is képesek lehetünk. Azaz az IQ nem fontos! Ahogy fejlődik az ember, úgy növekszik az is.

Ne aggódjunk, azon mennyire nem vagyunk „okosak”, helyette csináljuk azt, amit szeretnénk, és ne engedjük, hogy a külső zavaró tényezők ebben meggátoljanak! Ha pedig már „okosak” vagyunk, ne higgyük azt, hogy bármire is képesek vagyunk, hiszen kellő elhatározás, és koncentráció nélkül az égvilágon semmire nem megyünk vele.

Könyvajánló: John Brockman – This Will Make You Smarter: New Scientific Concepts to Improve Your Thinking

* ez egy szlengben használt kifejezés. Jelentése: nem homoszexuális indíttatásból tett kijelentés. Fontos megjegyezni, hogy ennek semmiféleképpen nincs negatív fennhangja!

Én mindössze a saját „konnektomom” lennék?

Nem rég jött a hír, hogy az agy bizonyos területeinek stimulálása révén fokozható a tanulás képessége.

Ez pedig úgy lehetséges, hogy alacsony feszültségű áramot vezetnek az agy egy megadott területébe, ami által fokozódik az agysejtek aktivitása, és könnyebben megragad az információ.

A hír érdekesnek tűnik, és igazán izgat, hogy mennyi a valóság alapja. Ám, ismerve a híres „placebo hatást”, könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy ez esetben is mindössze arról van szó, hogy a kísérleti alanyok a kísérlet miatt egyszerűen csak jobban koncentrálnak, és jobban törik magukat, hogy a feladatoknak megfeleljenek.

Daniel Dennet „óta tudjuk” (helyesbítve: mivel a fickó nyíltan ateista, ő foglalkozott a legnyíltabban témával), hogy az emberi agy különös dolgokra képes.

Ugye, a percepcióelmélete1 azt mondja, hogy az emberi agy kevés input (beviteli) információ alapján is képes teljes képet láttatni, mindössze úgy, hogy kiegészíti a bevitt adatokat. Lásd: Bernardo Bellotto: Drezda látképe az Elba jobb partjáról (1747)

Még a „karteziánus színház” elmélete szerint pedig az emberi öntudat: Tehát, hogy úgy érzem, a testemben valami kis emberke van, aki kifele néz, és tud magáról (lélek). Nem más, mint egy illúzió, amit az agyban tüzelő milliárdnyi neuron komplexitása okoz.

Nos, bár az ateisták néha egy kicsit túlzásokba esnek (“militáns ateizmus”), azt el kell ismerni, hogy nem beszélnek teljes hülyeségeket (lásd: “Richard Dawkins – Az önző gén” óta ismertté vált “mémek”). Azt azonban be kell látni, hogy általában az emberi lét, és lélek értelmezései főként a hiedelmek alapján interpretálódnak.

Bár az utóbbi években egész komoly eredményeket értek el az agy által generált elektromos impulzusok olvasásában, és szabályozásában egyaránt. Az agyi műveletek mechanizmusáról még vajnyi keveset tudunk.

Éppen ezért a közelmúltban egy egész érdekes projektet indítottak el, ami a hálózatkutatás módszereinek köszönhetően talán választ ad majd a kérdésekre.

Vajon az ember nem más, mint a saját „konnektom”-ja?

Poptech.org -on ugyanez ez előadás, egy kicsit másként: ITT

1.: Dennett D.C. (1996) Seeing is Beleiving – or is it? In: Noe, Alva-Thompson, Evan T. szerk. (2002): Vision and Mind. Selected Readings in Philosophy of Perception. Cambridge. MIT Press. 481-496. Magyarul megjelent: Daniel C. Dennett: Hiszem, ha látom – vagy mégsem? In: Blaskó Ágnes, Margitházi Beja szerk. (2010): Vizuális Kommunikáció. Szöveggyűjtemény. Typotex kiadó. 45-61.

Kapcsolatok hálójában

Az időmet mostanság többnyire olvasással töltöm, és bár én is szeretnék majd hamarosan újabb videót feltenni. Egyelőre ez még most várat magára egy kicsit.

Addig is, itt egy újabb cikk. Nem új :) , de nem is annyira régi. Olvassátok!

Azt mondják, hogy az ember az őt körülvevő 5 legközelebbi barátjának mértani közepe. Nos, ez talán elsőre egy kicsit erős túlzásnak tűnik, ám ha kicsit jobban belegondolunk, valami igazságot azért mégiscsak felfedezhetünk benne.

Mi emberek alapvetően társas lények vagyunk, életünket (normális esetben) nem egyedül, hanem másokkal együtt éljük. Barátkozunk, gyermekeket nevelünk, és ahogy időnk engedi, eljárunk szórakozni, társas programokon veszünk részt, vagy egyszerűen csak választott hobbinkat próbáljuk más hozzánk hasonlókkal együtt átélni.

Tetszik, nem tetszik, mások hatással vannak ránk, mind a gondolatainkra, mind arra, amit a világból érzékelünk. Nem véletlen, hogy számtalan kutatás kimutatta már, hogy az emberek általában azokra a pillanatokra emlékeznek, és azokat becsülik a legnagyobbra, amit másokkal együtt éltek át.

Éppen ezért nagyon fontos, kik a barátainknak, milyen munkahelyen dolgozunk, milyen környéken élünk, és, hogy ki az, akit életünk párjának szánunk.

Sajnos, nem mindenkit választhatunk meg, és sokszor a körülményeink sem a saját döntéseink révén keletkeztek. Lehetőségeinket, tapasztalatainkat, és a felhalmozott tudásunkat mind, mind múltbeli események révén szereztük. A múlt pedig néha kemény, igazságtalan, és olykor a feledés homályába kívánt.

Azonban ne keseredjünk el. Hiszen kiút mindig van, és ha kellő tapasztalatra tettünk szert, tudatos választások révén, előbb-utóbb még a legnehezebb körülmények közül is kikeveredhetünk.

Ez persze nem könnyű, és bizony nem csak rajtunk múlik. Azonban ahelyett, hogy másokat hibáztatnánk, tanuljuk meg irányítani a “környezetünket”.

A folytatásra kattintva Nicholas Christakis és James Fowler munkásságáról olvashattok egy rövidke összefoglalót.

Ajánlott könyv: Kapcsolatok hálójában – Mire képesek a közösségi hálózatok, és hogy alakítják sorsunkat (a magyar verzió Bőgel György, Lovrics László és Csermely Péter kiegészítéseivel együtt került kiadásra)

Folytatás