Gondolkodni… de hogyan?

Szeretünk enni, szeretünk tévét nézni, szeretünk szórakozni, szeretjük elengedni magunkat. Szeretjük, ha kiszolgálnak minket, és mindenekfelett szeretjük, ha szeretnek minket!

Szeretünk egy csomó dolgot, ami kényelmünket szolgálja, ami megnevettet, ami finom, ami szép, és ami úgy állít be minket, hogy értékesek, okosak, és vonzók vagyunk.

Az élet szép, és csodálatos, egészen addig a pillanatig, ameddig ezért a „jó” érzésért nem kell valami kellemetlent, túl bonyolultat, vagy esetleg túl megerőltetőt tennünk. Szeretjük, ha a dolgok maguktól, önként, és széles vigyorral az arcán jönnek.

Azonban két dologról általában megfeledkezünk: a kontraszt hatásról, és az elkötelezettség elvéről.

A kontraszt hatás azt mutatja, hogy a dolgokat egymáshoz viszonyítva értékeljük. Azaz sok rossz után, hajlandóak vagyunk még a kisebb jót is nagyobbra értékelni.

Az elkötelezettség elve pedig azt mondja, hogy miután valami iránt elköteleztük magunkat, valamibe már energiát fektettünk, arról nehezebben mondunk le, és (hasonlóan a kontraszt szabályhoz) magasabbra is értékeljük.

Azaz a rossz nem mindenesetben rossz, néha segít abban, hogy az egyszerű dolgokat is szépnek lássuk, és nem engedi, hogy eltolódjon az érzékelésünk egy olyan irányba, hogy az egyébként jó dolgokat, kevésbé jónak, illetve eleve adottnak (semlegesnek) vegyük.

A befektetett energia pedig időnként, nem az életünk megkeserítését, nehezebbé tételét eredményezi. Hanem megtanít minket értékelni azt, amit már elértünk, amiért már megdolgoztunk, és segít egy egészséges önértékelés kialakításában.

Daniel Kahneman a „Gyors és Lassú gondolkodás” c. könyvében az emberi gondolkodás két szintjét különbözteti meg:

A gyors (1. rendszer), erőfeszítés nélküli gondolkodást. Ami a múltban szerzett tapasztalatokra épül, és olyan berögzült automatizmusok révén működik, amiket a sűrűn látott minták alapján alakítottunk ki.
Például: a biciklizés, amit az elején nehezen sajátítunk el, majd egy ideig erős koncentrációt igényel, végül pedig olyan egyszerűvé és magától értetődővé válik, hogy már bele se gondolunk, úgy tekerünk. Vagy minden olyan viselkedés, ami megtanulható, megismételhető, és olyan információk alapján szervezett, amiknek megvan a logikája, és egyéb hasonló helyzetekben is újraalkalmazható.

A lassú (2. rendszer), az erőfeszítést igénylő, racionális gondolkodás. Amikor a már megszerzett (agyunkban tárolt), és újonnan bejövő információkat olyan módon használunk fel, hogy új, általunk keveset látott helyzeteket átértékeljünk vele, másképp lássunk, és kritikailag is képesek legyünk értelmezni, esetleg új dolgokat állítsunk vele elő. Ilyen módon működik a kreativitás is, és minden olyan helyzet, amikor valamit nem egy az egyben fogadunk el, amikor stratégiailag gondolkodunk, és amikor bonyolult számításokat végzünk.

Ezért is fontos a tudás, a tapasztalat, és az olyan dolgok ismerete, amik logikailag relevánsak, hasznosak, és nem téves információk. Hiszen, csakis ezek révén tudjuk életünket hatékonyan irányítani. Egyéb esetben összezavarodunk, megtéveszthetővé válunk, és mások által irányított érzelmi lényekké degradálódunk.

Szóval tanulni, még ha nehéz is, szükséges. Hiszen ami az elején nehéz, végül könnyű/könnyebb lesz, és olyan tudás kialakítását érhetjük el vele, ami a későbbiekben csak a hasznunkra válhat.

Azaz, mint ahogy Maria Konnikova is mondja, próbáljunk meg mi is egy kicsit olyanok lenni, mint Sherlock Holmes: