Intuíció és kiszámíthatóság

Van egy olyan mondás, hogy „varázslat” nem létezik. Hiszen, minden ami „varázslatnak” tűnik, nem más, mint egy jelenlegi tudásunk által megmagyarázhatatlan összefüggés.

Azaz azért mert valamit nem tudunk megmagyarázni, még nem lesz automatikusan „természetfeletti”, netán „Isteni” természetű. Ha elmennénk egy kulturálisan elszigetelt törzset tanulmányozni, valószínű pusztán a telefonunk által behozott technológia azt a hitet gerjesztené a törzs tagjai között, hogy mi valami különleges lények vagyunk, netán természetfeletti hatalommal bíró varázslók.

De honnan is származnak a tévhitek? Mit mondanak a különböző „jósok” és „tisztánlátók”?

Nos, a „mágusokban”, „varázslókban”, a „jósokban” és „tisztánlátókban” van egy közös tulajdonság, amit interpretációtól függetlenül leginkább megérzésként szoktak említeni. De mi is ez a megérzés?

Ez a megérzés nem más, mint az intuíció. Azaz annak a képessége, hogy megérezzünk dolgokat, előre lássunk eseményeket.

Ez egy valós képesség, vagy csak egy annak tűnő tévképzet?

Bármennyire is hihetetlen, az intuíció „rossz hírneve” teljesen alaptalan, és mindössze a szélsőségesen evolúciós nézeteket vallóknak, és kontároknak köszönhető (varázslók, jósok stb.). Ugyanis ez egy létező képesség, ami nem egy misztikus harmadik szem, és nem is egy biológiailag fejlettebb szuperember sajátossága (nem összekeverendő az agy, és a gondolkodás a genetikából fakadó fizikai előnyökkel! pl.: élsportolók). Ez a képesség mindannyiunkban megvan. Sőt, még korlátozottabb szinten néhány állatfajban is.

Ez a képesség az előző cikkben említett „1. rendszer” sajátossága, azaz a többször tapasztalt események/mintázatok erőfeszítés nélküli felismerésének képessége (ami sokszor tudatalatti, affektív szinten funkcionál). Amit a kontárok is birtokolnak, ami náluk többnyire az emberek megtévesztésében szerzett tapasztalatok révén fejlődött ki, és sokszor saját maguk számára is megtévesztő módon, túlmisztifikálódott.

Hogyan működik?

Az előbb említett mechanizmuson túl, fontos róla megemlíteni, hogy terület specifikus, és nem csak, hogy terület specifikus, de még azon belül is rész területekre irányított. Azaz ha valaki mondjuk sokat tanul geometriát, gyakorlástól függően kifejlődhet egy egészen jó vizualitása. De ha keveset foglalkozik számokkal, nehezére eshet a matematika művelése.

Megbízható?

Többségében igen, hiszen többször látott mintázatok révén fejlődik ki. Azonban könnyen megvezethető, hiszen megtévesztő információkkal, igaznak tűnő ám becsapásra irányuló cselekedetekkel, a pozitív oldala negatívba fordul át. Ilyen esetben pedig az életünk irányítását segítő automatikus reakcióink ellenünk fordulnak, és olyan értelmezésekhez vezetnek, amik tévesek, és kihasználásunkra irányulnak. Azaz bár nagyon fontos, és elengedhetetlen képesség ez, tudnunk kell róla, hogy vannak korlátai, és amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy számunkra kellemetlen is lehet a végkifejlet. Érdemes jól átgondolni a dolgokat, és nem egyből belerohanni az igaznak tűnőség által kecsegtetett egyszerű megoldásba.

Mit kell tenni, hogy minél hatásosabb legyen?

Megbízható, lehetőleg tudományosan is bizonyítható információkat kell felhalmoznunk. Ügyelnünk kell a tényszerűségre, a többször megismételhetőségre, és a szabályosságra. Ki kell fejlesztenünk egy logikára épülő gondolkodást, és figyelembe kell vennünk a matematika által nyújtott precizitást. Amennyire pedig csak tudjuk, kerüljünk mindenféle álinformációt, feltételezést, és érzelmi szinten megközelített értékítéletet.

Ha pedig körülöttünk semmi sem tűnik biztosnak, forduljunk a dedukció módszeréhez, használjuk a tudományos módszertant, metodológiát. Azaz nézzük meg az adatokat, vizsgáljuk meg az összefüggéseket, és anélkül, hogy tényszerűen állítanánk bármit is, kontextus alapján vonjuk le a leginkább valószínű következtetéseket. Időnként az lesz a megoldás, amire végképp nem is számítottunk volna (az angol nyelvű “counterintuitive” szó is ezt kívánja leírni).

és akkor mivan az IQ-val?

Nos, számtalan esetet tudnék mondani ahol egy baleset következtében drasztikus IQ csökkenés mutatkozott a sérülteknél, majd hosszas gyógyterápia után nem, hogy az eredeti szintre, de bizonyos esetekben még afölé is emelkedett. Sőt, több olyan vizsgálat is volt, ahol egy adott népcsoport IQ-ját vizsgálták, és például az egyik esetben ahol egy népcsoport IQ-ja éppenhogy, hogy a normális értelmi szintnek megfelelő határt súrolta. Környezet váltás után (átköltöztették őket), már az átlag fölötti értékeket produkált. Szóval, úgy néz ki az IQ nem más, mint egy adott állapotnak a visszajelzése, ami teszttől függően különböző értékeket is mutathat (attól függ mit vizsgálnak), és főként attól függ (leszámítva az értelmi sérülteket), hogy az adott teszthez mérten milyen tapasztalatokkal rendelkezel. Azaz nővelhető, csökkenhet, és főként a külső ráhatások (impulzusok) alapján alakul. Tehát az, hogy az évek során hasonló értékek mutatkoznak valakinél, az nem azt jelenti, hogy az illető ennyire képes, hanem azt, hogy a külső ráhatások nagyjából ugyanolyan mértéküek voltak végig, és szándékosan ez ellen semmi intézkedést nem tett.

Gondolkodni… de hogyan?

Szeretünk enni, szeretünk tévét nézni, szeretünk szórakozni, szeretjük elengedni magunkat. Szeretjük, ha kiszolgálnak minket, és mindenekfelett szeretjük, ha szeretnek minket!

Szeretünk egy csomó dolgot, ami kényelmünket szolgálja, ami megnevettet, ami finom, ami szép, és ami úgy állít be minket, hogy értékesek, okosak, és vonzók vagyunk.

Az élet szép, és csodálatos, egészen addig a pillanatig, ameddig ezért a „jó” érzésért nem kell valami kellemetlent, túl bonyolultat, vagy esetleg túl megerőltetőt tennünk. Szeretjük, ha a dolgok maguktól, önként, és széles vigyorral az arcán jönnek.

Azonban két dologról általában megfeledkezünk: a kontraszt hatásról, és az elkötelezettség elvéről.

A kontraszt hatás azt mutatja, hogy a dolgokat egymáshoz viszonyítva értékeljük. Azaz sok rossz után, hajlandóak vagyunk még a kisebb jót is nagyobbra értékelni.

Az elkötelezettség elve pedig azt mondja, hogy miután valami iránt elköteleztük magunkat, valamibe már energiát fektettünk, arról nehezebben mondunk le, és (hasonlóan a kontraszt szabályhoz) magasabbra is értékeljük.

Azaz a rossz nem mindenesetben rossz, néha segít abban, hogy az egyszerű dolgokat is szépnek lássuk, és nem engedi, hogy eltolódjon az érzékelésünk egy olyan irányba, hogy az egyébként jó dolgokat, kevésbé jónak, illetve eleve adottnak (semlegesnek) vegyük.

A befektetett energia pedig időnként, nem az életünk megkeserítését, nehezebbé tételét eredményezi. Hanem megtanít minket értékelni azt, amit már elértünk, amiért már megdolgoztunk, és segít egy egészséges önértékelés kialakításában.

Daniel Kahneman a „Gyors és Lassú gondolkodás” c. könyvében az emberi gondolkodás két szintjét különbözteti meg:

A gyors (1. rendszer), erőfeszítés nélküli gondolkodást. Ami a múltban szerzett tapasztalatokra épül, és olyan berögzült automatizmusok révén működik, amiket a sűrűn látott minták alapján alakítottunk ki.
Például: a biciklizés, amit az elején nehezen sajátítunk el, majd egy ideig erős koncentrációt igényel, végül pedig olyan egyszerűvé és magától értetődővé válik, hogy már bele se gondolunk, úgy tekerünk. Vagy minden olyan viselkedés, ami megtanulható, megismételhető, és olyan információk alapján szervezett, amiknek megvan a logikája, és egyéb hasonló helyzetekben is újraalkalmazható.

A lassú (2. rendszer), az erőfeszítést igénylő, racionális gondolkodás. Amikor a már megszerzett (agyunkban tárolt), és újonnan bejövő információkat olyan módon használunk fel, hogy új, általunk keveset látott helyzeteket átértékeljünk vele, másképp lássunk, és kritikailag is képesek legyünk értelmezni, esetleg új dolgokat állítsunk vele elő. Ilyen módon működik a kreativitás is, és minden olyan helyzet, amikor valamit nem egy az egyben fogadunk el, amikor stratégiailag gondolkodunk, és amikor bonyolult számításokat végzünk.

Ezért is fontos a tudás, a tapasztalat, és az olyan dolgok ismerete, amik logikailag relevánsak, hasznosak, és nem téves információk. Hiszen, csakis ezek révén tudjuk életünket hatékonyan irányítani. Egyéb esetben összezavarodunk, megtéveszthetővé válunk, és mások által irányított érzelmi lényekké degradálódunk.

Szóval tanulni, még ha nehéz is, szükséges. Hiszen ami az elején nehéz, végül könnyű/könnyebb lesz, és olyan tudás kialakítását érhetjük el vele, ami a későbbiekben csak a hasznunkra válhat.

Azaz, mint ahogy Maria Konnikova is mondja, próbáljunk meg mi is egy kicsit olyanok lenni, mint Sherlock Holmes: