Az emlékezés művészete

Mindannyian jártunk már úgy, hogy elfelejtettünk egy születésnapot, kiesett, hogy hol hagytuk a lakáskulcsunkat, vagy egyszerűen nem emlékeztünk, hogy hol parkoltuk le az autónkat. Életünk során számtalanszor hagyott már minket cserben memóriánk, számtalanszor gondoltuk, hogy teljesen, vagy legalábbis félig biztosan hülyék vagyunk.

Hajlandóak vagyunk az emberi agyat, a gondolkodást, egy számítógéphez hasonló gépezetként értelmezni, ezért ha valami nem jut elsőre eszünkbe, sokszor úgy gondoljuk, velünk van a baj. Persze tudjuk, hogy képességeink korlátozottak, és azt is tudjuk, hogy nem tudhatunk mindent. Ám, mikor olyan emberek felől hallunk információkat, mint az Esőember c. film ihletőjeként ismertté vált Kim Peek. Elgondolkodunk…

Vajon gondolkodásunk, számítási kapacitásunk, emlékező képességünk, velünk született előre meghatározott keretek között mozog?

Nos, a kognitív pszichológiának, a viselkedés gazdaságtannak, és a neurológia számtalan területének köszönhetően mára már tudjuk, hogy nem.

A kulcsot, az autót, mindössze azért „felejtjük” el, mert kevés kognitív energiát fektettünk hol létük agyban történő raktározására. Hiszen, mint ahogy az elfelejtett születésnapok esetében is, agyunk vagy éppen másra koncentrált, vagy a Daniel Kahneman által hangoztatott „1. rendszer” állapotában volt. Azaz abban az állapotban, amikor önmagától, szinte erőkifejtés nélkül funkcionált.

Felmerül hát a kérdés: Fejleszthető-e az emlékező képesség?

Igen, ráadásul nem is kicsit! Joshua Foer 2005-ben egyszerű újságíróként ellátogatott az Amerikai Memória Bajnokság éves versenyére, hogy adatot gyűjtsön leendő cikkéhez. Majd következő évben újdonsült barátai vezetésével részt vett rajta, meg is nyerte azt, végül pedig 2006-ban a Memória Nagymestere cím boldog tulajdonosává vált.

Hogyan csinálta ezt? – Az Einsteinnel a Holdra című könyvből megtudhatjátok.

Illetve a folytatásra kattintva, a könyv rövidített verzióját is megnézhetitek.