Behálózva – A Sorozat

Az oldal egyelőre még mindig szünetel, de ez talán nem is probléma, hiszen ha minden úgy alakul ahogy eddig, könnyen lehet, hogy bőven megéri majd a várakozást…;)

Addig is Barabarási Albert-Lászlóéknak hála, a Behálózva sorozat immár a youtube-on is elérhető! Tessék végignézni, ugyanis rengeteg hasznos információval lehettek gazdagabbak!

Behálózva (1/5)

Terrorizmus (2/5)

Internet, Facebook, Google, és a skálafüggetlen hálók (3/5)

Gének, fehérjek, és betegségek hálója (4/5)

Szervezeti hálók. Hálózatok a munka világában (5/5)

Műsorajánló: Behálózva a spektrumon

Az oldal egyelőre még szünetel, de egy gyors frissítés erejéig gondoltam ajánlok valamit:

Behálózva, sorozat a hálózatokról Barabási Albert-László Behálózva című könyve alapján.

„Egy koktélparti. Egy terroristasejt. Egy baktériumtenyészet. Egy nemzetközi szervezet. Mindegyikük hálózat, egyúttal pedig mindegyikük egy meglepő tudományos forradalomnak a része. A huszonegyedik század elejének talán legfontosabb tudományos felfedezése annak meglátása, hogy minden hálózat, rendszer azonos szervezőelv alapján jön létre, és egyszerű, de hatékony szabályok révén működik. Erre épül a hálózatkutatás. A rákkutatástól a terrorizmus elleni harcig, a vállalati csoportdinamikák feltárásától a Wikipédia önszervező közösségének elemzéséig, az emberi viselkedés jósolhatóságától a repülőgépjáratok tervezéséig alkalmazzák a hálózatkutatás módszerét”

A sorozat részei körülbelül harminc percesek, és minden szombaton 16:00-tól a Spektrum műsorán láthatók

Évadzáró (?): „A csajozás tudománya”

Az interneten számtalan információ beszerezhető, hogyan kell beszélni a lányokkal, hogyan kell telefonszámokat begyűjteni, és, hogyan lehet valakit a leghatékonyabban az ágyba vinni.

Ezerféle oldal kifejezetten csak azzal foglalkozik, hogy tanácsokat adjon férfiaknak (többségében pénzért), akik úgy érzik „csajozásban” nem állnak a helyzet magaslatán.

Persze, mint minden ilyen enyhén „szórakoztató” téma esetén. Nem csak tanácsadásról találhatunk információkat, hanem elég sok „prank” vagy egyszerűen csak „vicces” jellegű próbálkozásokra is ráakadhatunk.

(A legjobbak közül néhány: VitalyzdTv, Whatever, Pierce Kafka, SimplePickup)

Ám, vajon mit mond erről a tudomány?

Létezik egyáltalán olyan, hogy „a csajozás tudománya”?

Nos, igen is, meg nem is!

A „csajozás” mint tudományterület (sajnos) nem létezik. Viszont a hatás mechanizmusokról egészen sok tanulmány született. Amik vegyítve a „közszájon” forgó elméletekkel, talán egy egészen hatékony recept megalkotását teszik lehetővé.

A szépség minden?

Volt egy érdekes kutatás, ami szerint az emberek a „szépséget” egészen hasonló módon értékelik. Azaz aki szép, az általában mások szerint is szép. Aki pedig csúnya, az általában a többiek szerint is csúnya. Többségében pedig a szépek a szépekkel, a csúnyák pedig a csúnyákkal szoktak kapcsolatot létesíteni (a „szép” meg a „csúnya” megítélése kultúránként eltérhet).

Vajon ez azt jelenti, hogy az emberek a külső megjelenés alapján szokták párt választani? – Nos, nem feltétlenül!

Egy másik kutatás eredményei alapján az emberek két kritérium alapján szoktak párt választani:

  1. hasonlóság – tehát, hogy mennyire hasonlítok a másik emberre (mind külsőleg, mind életvitelben, ízlésben stb.)
  2. csoporton belüli „elismertség” – azaz, hogy a csoport/közösség amihez tartozok, az általam kiválasztott másikat mennyire tartja nagyra/ismeri el.

Nagyon fontos tudni, hogy az emberek mindig valamihez viszonyítanak. Azt pedig, hogy mihez viszonyítanak, attól függ, hogy mi van előttük, vagy, hogy mit ismernek.

Na, most ideális esetben az emberek, magukhoz hasonlót választanak. Ami ugye rögtön meg is magyarázza, hogy a szépek miért szépekkel, a csúnyák pedig miért csúnyákkal vannak többnyire. Ugyanis bár a szépség csak egy külső tényező, ez az amit látunk, az az ami előttünk van (amihez viszonyítani tudunk).

Persze, sokszor látunk olyat is, hogy egy csúnya valakinek szép barátnője van, és időnként olyat, hogy egy „szép” valakinek csúnya barátnője.

Ez többségében szintén az előbb említett tényezőkre vezethető vissza, hiszen könnyen előfordulhat, hogy az, aki szép azért választ csúnyát, mert a körülötte lévők is csúnyák és fordítva (azaz hozzájuk viszonyítva értékel). Illetve az is előfordulhat, hogy azért választ csúnyát, mert az általa választott személy mások által többre van értékelve, mint amit elsőre a külső megjelenése alapján feltételezhetnénk róla (okosabb, több pénze van, esetleg hatalma stb).

Azaz tulajdonképpen párválasztásnál nem feltétlen a külső az, ami elsősorban a döntő tényező. Sokkal inkább az számít, hogy az, amit láttatni engedsz magadból az mennyire megnyerő a másik számára.

A látszat minden!

Erving Goffman óta tudjuk, hogy az emberek mások felé egy bizonyos képet mutatnak (homlokzat), ami nem más, mint egy maszk, ami ideális esetben azt mutatja aminek látszani szeretnénk. Ezzel a maszkkal fogadtatjuk el magunkat, érjük el a céljainkat, és navigálunk az életben, vigyázva, hogy ne sérüljünk meg.

Szerencsére rajtunk kívül mindenki más is ilyen maszkot visel, és közös érdekünk, hogy ezt a maszkot fenntartsuk. Persze, hasznot lehet húzni más maszkjának a megsértéséből (bizonyítva ezzel felsőbbrendűségünket), ám sajátmagunk érdekében a jövőre nézve biztosabb, ha védelmezzük nem csak a saját, hanem mások maszkját is (egyébként ellentámadás esetén akár mi is lehetünk áldozatok).

Azaz amikor valakinek tetszeni akarunk, arra kell, törekedünk, hogy a másik számára egy megnyerő képet mutassunk, függetlenül attól, hogy ez a kép mennyire felel meg a „valóságnak”.

„Az arcodra van írva!”

Az emberek magukon viselik belső vívódásaik szinte minden mozzanatát. Érzelmeink kiülnek arcunkra. Lazarus azt mondta: először jön az inger, aztán a gondolat, és utána reakció. Azaz érzelmeinket a gondolataink befolyásolják. Ha izgulunk, látszik rajtunk, ha félünk, látszik rajtunk. Ha bátrak vagyunk és magabiztosak, az is meglátszik. Paul Ekman a „FACS” (Facial Action Coding System) kifejlesztője az emberi arcizomzatot feltérképezve egy olyan tudományosan is vizsgálható érzelmi-reakció vizsgálatra alkalmas rendszert dolgozott ki, amit még a kémelhárítás legkomolyabb ügynökei is alkalmaznak.

Azonban nem kell szakembernek lennünk, hogy belelássunk mások érzelmeibe. Sokszor elég, ha csak kinyitjuk a szemünket, kicsit kiélezzük a füleinket (intonáció, avagy a hanglejtés miatt), és figyeljük a másik mozdulatait (kinezika). Az evolúciónak köszönhetően mindannyian képesek vagyunk érzékelni mások gondolatait. A tükörneuronok révén pedig kicsit mi is érezzük, mit érez a másik.

Azaz csajok megszólításánál ez azt jelenti, hogy nem szabad engednünk, hogy félelmeink eluralkodjanak rajtunk. Mert meglátszik, és kellemetlen lesz neki is. A legjobb az, ha felidézünk egy olyan pillanatot életünkből ahol magabiztosak voltunk, és megpróbáljuk azt újra átélni. Esetleg azzal is próbálkozhatunk, hogy valaki olyanra gondolunk, aki ebben a szituációban biztosan helytállna, és felvesszük az ő személyiségét.

Oda-vissza is hat!

Bár a gondolat ereje nagy, nem minden. Az ember fiziológiájából adódóan képes visszafele is hatni magára. Próbáld csak ki, vegyél egy ceruzát hosszában a szádba, és kényszerítsd magad mosolyra vele. Meglátod rövid időn belül gondolataid is pozitívabbak lesznek. Amy Cuddy az „erőpózok” (Power Posing) kutatója ennek továbbfejlesztését egy zseniális előadásban, röviden össze is foglalta.

Az érintés ereje

Egy Franciaországban végzett kísérletben kiválasztottak néhány „jóképű” és igényesnek látszó fiút, és néhány vonzó lányt (az erős torzítás miatt, végül a lányok eredményeit tudtommal nem számították). Kiállították őket egy forgalmas kereszteződésbe, és megkérték őket, hogy szólítsanak le annyi ellenkező neműt, ahányat csak tudnak, és próbálják meg elkérni a telefonszámukat. A szöveg, amit mondaniuk kellett a következő volt: „Szia! Nagyon tetszel nekem, és szeretnélek megismerni. Most azonban sajnos nem érek rá, mert sietnem kell. Megadod a telefonszámodat, hogy felhívjalak, és később összeülhessünk egy italra?”

A kísérletet kétféle verzióban végeztek el. Az első változatban megtiltották, hogy kiválasztottak hozzáérjenek az alanyhoz, akinek a telefonszámát akarják elkérni. Ekkor átlagosan a lányok 10%-nak sikerült megszerezni a telefonszámát.

A második verzióban viszont kiadták nekik azt a feladatot, hogy nem hosszan, hanem mindössze egy pillanat erejéig érintsék meg azt, akinek a telefonszámát akarják elkérni. Ekkor érdekes módon az esélyek a duplájára nőttek! Azaz a lányok 20% adta meg a telefonszámát.

Mint kiderült az emberi érintés, még ha csak egy pillanatra történik is, oxitocin termelést okoz, ami mint közismert az emberi kapcsolatok, az összetartás, és a szeretet hormonja.

Végszó

A csajozásnak tehát nincs konkrét tudománya, viszont a hatásmechanizmusaival már egész sokat foglalkoztak. Ha pedig az ember ügyes, és tisztában van saját korlátaival, akkor a kellő információk birtokában, tervezéssel és sok gyakorlással „sokra viheti”.

Szóval, ha nem is mindenkinek mondom (házasok, meg „tényleg komoly” párkapcsolatban élőknek azért nem ajánlom!), de csajozásra fel! A tudomány mögöttetek áll! ;)

A következő néhány hónapban a megértéseteket kérném, ugyanis szeretném az energiáimat egy már régóta tervezett nagyobb tanulmányba fektetni.

Folytatás

Figyelem és koncentráció

Felmérések szerint, az emberi intelligencia (IQ) és a siker bizony elég rendesen összefügg egymással. Azaz a sikeres emberek nagyja, nem csak, hogy sikeres, hanem egyben „okos” is.

Na, most, ez egy elég egyértelmű dolognak tűnik. Hiszen (bár mindig vannak kivételek!), ahhoz, hogy az ember sikeres legyen, jó döntéseket kell hozni. A jó döntésekhez, pedig ugye jól kell tudni dönteni… őőő… őőő… ehhez meg „okosnak” kell lenni… Ugye?

Hogyne, ha „okos” vagy, minden meg van oldva! Az ész ugyanis ilyen veled született valami, ami így alapvetően van, és általában mindig mindent megold! – hangzik el sokszor (ha nem is ennyire kifordítva)…

Az intelligencia manapság túl van értékelve! Sőt, nem csak, hogy túl van értékelve, de még csak nincs is normálisan meghatározva. Nyelvi intelligencia? Vizuális-térbeli intelligencia? Logikai-matematikai intelligencia? Mozgási (kinezikus) intelligencia? Zenei intelligencia? Interperszonális/érzelmi intelligencia? Metakognitív intelligencia? MILYEN INTELLIGENCIA?

Amennyi teszt, annyiféle eredmény!

Valahogy kialakult az a nézet, hogy IQ pontszámod egyet jelent azzal, hogy milyen „okos” vagy. Emberek milliónyi kategorizálják be magukat, és másokat, pusztán az alapján, hogy egy béna teszten magas pontszámot, vagy alacsonyt értek-e el.

Természetesen, értelmi sérülteknél ez nyílván jelenthet valamit. Ám, a nagytöbbség esetében ennek bizony az égvilágon semmi értelme!

Nagy IQ-t akarsz?! – Játssz marha sokat videojátékokkal, menj el művészkedni, matekozz, táncolj, és fejleszd a társas kapcsolataidat!

Persze, attól függ, milyen tesztet töltesz ki! Hidd el, ha az előbb említettek közül valamelyiket is egy kicsit szenvedélyesebben csinálod: „okos” leszel! Vagy legalábbis nagy lesz az IQ-d…

Akkor mégis mi kell a sikerhez, ha nem IQ? És miért nagy a sikeres emberek IQ-ja?

Jó pár évvel ezelőtt végeztek egy egészen érdekes kísérletet. 3-5 év közötti gyerekeket (egyenként) betettek egy szobába, ahol tettek nekik egy ajánlatot:

Itt van egy sütemény. Ha akarod, ezt most rögtön megeheted, vagy ha hajlandó vagy várni egy keveset, hozok neked még egy süteményt, és akkor már két süteményed is lehet.

Azaz a kísérletet végző kutató azt az ajánlatot tette a gyerekeknek, hogy vagy azonnal kapnak egy sütit, vagy pedig várnak, és akkor két sütit is kaphatnak.

Ezt az ajánlatot szinte mindegyik gyerek el is fogadta, mondva, hogy kettő süteményt szeretnének, és ezért hajlandóak még egy kicsit várni is.

Ezek után a kutató kiment a szobából, ott hagyva a gyereket egy széken ülve, szemben egy asztallal, amin az előzőleg felajánlott 1 darab sütemény hevert. A kutató persze nem ment messze, hiszen csak a másik szobába ment, amit mindössze egy nagy átlátható tükör választott el attól a szobától, amiben a gyerek tartózkodott.

A kísérlet nem titkoltan arra irányult, hogy megnézzék, vajon a gyerekek mit tesznek, és hányan képesek kivárni azt a „kis” időt, ami ahhoz szükséges, hogy megkapják a másik süteményt is.

Az eredmények végül egészen egyértelműek lettek. A gyerekek többsége, nem, hogy képtelen volt kivárni azt a keveset, ami a másik sütemény megkaparintásához kellett. Hanem néhány kivételtől eltekintve mindössze (átlagosan) 30 másodperc múlva odamentek az asztalhoz és jól bekajálták azt az egyetlen darab süteményt, ami ott hevert.

Vajon miben különböztek azok a többségtől, akik képesek voltak ellenállni a „sütemény kísértésének”?

„Okosabbak” voltak?! Netán kitartóbbak?!

Nem!

A gyerekek, akik képesek voltak kivárni azt a keveset, és nem engedtek annak az egy sütemény csábításának. Sem okosabbak nem voltak, sem kitartóbbak!

Mindössze annyiban különböztek a többiektől, hogy egy trükköt alkalmaztak, ami megkímélte őket attól, hogy az előttük lévő süteményre koncentráljanak. Volt, aki elfordult, volt, aki becsukta a szemét, és volt, aki elkezdett énekelni. A lényeg, hogy a gyerekek mindegyike, aki ellentudott állni a kísértésnek, azért állt ellen, mert elterelte a figyelmét a süteményről!

A kísérlet után harminc évvel a kutatók felkeresték a kísérletben részt vett gyerekeket, és megnézték mire jutottak az életben.

Kiderült, hogy azok a gyerekek, akik már akkor képesek voltak a figyelmüket elterelni. A későbbiek során is sikeresebbek voltak. A többséghez képest sokkal több művész, tanár, politikus, de még akadémikus is volt köztük. Pedig, eredetileg sem „okosabbak”, sem pedig kitartóbbak nem voltak, mint a nagy többség!

Az emberi létnek megvannak a korlátai. Bár van, aki magasabbnak születik, van aki „jobbképűbb” ;) (no homo*), és van, akinek egyszerűen csak hosszabbak a lábai. Az emberi teljesítőképesség bizonyos korlátok között mozog. Születhetünk akármilyen „képességekkel”, a fejlődésre mindig is alkalmasak leszünk. (még a szociálbiológus/evolucionista Richard Dawkins is azt mondta: a gének bár kihatással vannak személyiségünkre/képességeinkre, a mémek azaz a legkisebb elem/ötlet/foszlány ami a külső világból érkezik és megragad fejünkben, képes “felülírni” génjeinket, és akár drasztikus változásokat is kieszközölhet)

Az emberi agy, és gondolkodás, pedig szerencsére közel sem annyira behatárolt, mint amennyire a fizikai adottságaink. Ha képesek vagyunk felismerni az emberi mivoltunkból fakadó „korlátainkat”, tervezéssel, és trükkök alkalmazásával akár lehetetlennek tűnő feladatok végrehajtására is képesek lehetünk. Azaz az IQ nem fontos! Ahogy fejlődik az ember, úgy növekszik az is.

Ne aggódjunk, azon mennyire nem vagyunk „okosak”, helyette csináljuk azt, amit szeretnénk, és ne engedjük, hogy a külső zavaró tényezők ebben meggátoljanak! Ha pedig már „okosak” vagyunk, ne higgyük azt, hogy bármire is képesek vagyunk, hiszen kellő elhatározás, és koncentráció nélkül az égvilágon semmire nem megyünk vele.

Könyvajánló: John Brockman – This Will Make You Smarter: New Scientific Concepts to Improve Your Thinking

* ez egy szlengben használt kifejezés. Jelentése: nem homoszexuális indíttatásból tett kijelentés. Fontos megjegyezni, hogy ennek semmiféleképpen nincs negatív fennhangja!

Én mindössze a saját „konnektomom” lennék?

Nem rég jött a hír, hogy az agy bizonyos területeinek stimulálása révén fokozható a tanulás képessége.

Ez pedig úgy lehetséges, hogy alacsony feszültségű áramot vezetnek az agy egy megadott területébe, ami által fokozódik az agysejtek aktivitása, és könnyebben megragad az információ.

A hír érdekesnek tűnik, és igazán izgat, hogy mennyi a valóság alapja. Ám, ismerve a híres „placebo hatást”, könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy ez esetben is mindössze arról van szó, hogy a kísérleti alanyok a kísérlet miatt egyszerűen csak jobban koncentrálnak, és jobban törik magukat, hogy a feladatoknak megfeleljenek.

Daniel Dennet „óta tudjuk” (helyesbítve: mivel a fickó nyíltan ateista, ő foglalkozott a legnyíltabban témával), hogy az emberi agy különös dolgokra képes.

Ugye, a percepcióelmélete1 azt mondja, hogy az emberi agy kevés input (beviteli) információ alapján is képes teljes képet láttatni, mindössze úgy, hogy kiegészíti a bevitt adatokat. Lásd: Bernardo Bellotto: Drezda látképe az Elba jobb partjáról (1747)

Még a „karteziánus színház” elmélete szerint pedig az emberi öntudat: Tehát, hogy úgy érzem, a testemben valami kis emberke van, aki kifele néz, és tud magáról (lélek). Nem más, mint egy illúzió, amit az agyban tüzelő milliárdnyi neuron komplexitása okoz.

Nos, bár az ateisták néha egy kicsit túlzásokba esnek (“militáns ateizmus”), azt el kell ismerni, hogy nem beszélnek teljes hülyeségeket (lásd: “Richard Dawkins – Az önző gén” óta ismertté vált “mémek”). Azt azonban be kell látni, hogy általában az emberi lét, és lélek értelmezései főként a hiedelmek alapján interpretálódnak.

Bár az utóbbi években egész komoly eredményeket értek el az agy által generált elektromos impulzusok olvasásában, és szabályozásában egyaránt. Az agyi műveletek mechanizmusáról még vajnyi keveset tudunk.

Éppen ezért a közelmúltban egy egész érdekes projektet indítottak el, ami a hálózatkutatás módszereinek köszönhetően talán választ ad majd a kérdésekre.

Vajon az ember nem más, mint a saját „konnektom”-ja?

Poptech.org -on ugyanez ez előadás, egy kicsit másként: ITT

1.: Dennett D.C. (1996) Seeing is Beleiving – or is it? In: Noe, Alva-Thompson, Evan T. szerk. (2002): Vision and Mind. Selected Readings in Philosophy of Perception. Cambridge. MIT Press. 481-496. Magyarul megjelent: Daniel C. Dennett: Hiszem, ha látom – vagy mégsem? In: Blaskó Ágnes, Margitházi Beja szerk. (2010): Vizuális Kommunikáció. Szöveggyűjtemény. Typotex kiadó. 45-61.

Kapcsolatok hálójában

Az időmet mostanság többnyire olvasással töltöm, és bár én is szeretnék majd hamarosan újabb videót feltenni. Egyelőre ez még most várat magára egy kicsit.

Addig is, itt egy újabb cikk. Nem új :) , de nem is annyira régi. Olvassátok!

Azt mondják, hogy az ember az őt körülvevő 5 legközelebbi barátjának mértani közepe. Nos, ez talán elsőre egy kicsit erős túlzásnak tűnik, ám ha kicsit jobban belegondolunk, valami igazságot azért mégiscsak felfedezhetünk benne.

Mi emberek alapvetően társas lények vagyunk, életünket (normális esetben) nem egyedül, hanem másokkal együtt éljük. Barátkozunk, gyermekeket nevelünk, és ahogy időnk engedi, eljárunk szórakozni, társas programokon veszünk részt, vagy egyszerűen csak választott hobbinkat próbáljuk más hozzánk hasonlókkal együtt átélni.

Tetszik, nem tetszik, mások hatással vannak ránk, mind a gondolatainkra, mind arra, amit a világból érzékelünk. Nem véletlen, hogy számtalan kutatás kimutatta már, hogy az emberek általában azokra a pillanatokra emlékeznek, és azokat becsülik a legnagyobbra, amit másokkal együtt éltek át.

Éppen ezért nagyon fontos, kik a barátainknak, milyen munkahelyen dolgozunk, milyen környéken élünk, és, hogy ki az, akit életünk párjának szánunk.

Sajnos, nem mindenkit választhatunk meg, és sokszor a körülményeink sem a saját döntéseink révén keletkeztek. Lehetőségeinket, tapasztalatainkat, és a felhalmozott tudásunkat mind, mind múltbeli események révén szereztük. A múlt pedig néha kemény, igazságtalan, és olykor a feledés homályába kívánt.

Azonban ne keseredjünk el. Hiszen kiút mindig van, és ha kellő tapasztalatra tettünk szert, tudatos választások révén, előbb-utóbb még a legnehezebb körülmények közül is kikeveredhetünk.

Ez persze nem könnyű, és bizony nem csak rajtunk múlik. Azonban ahelyett, hogy másokat hibáztatnánk, tanuljuk meg irányítani a “környezetünket”.

A folytatásra kattintva Nicholas Christakis és James Fowler munkásságáról olvashattok egy rövidke összefoglalót.

Ajánlott könyv: Kapcsolatok hálójában – Mire képesek a közösségi hálózatok, és hogy alakítják sorsunkat (a magyar verzió Bőgel György, Lovrics László és Csermely Péter kiegészítéseivel együtt került kiadásra)

Folytatás